Magával hív bársonyos, szép hangján,
bűvöl, bár néha fagyos a csókja,
mikor magamon érzem hűs ajkát,
fut vele idő, rohan az óra.

Megfertőzte agyam, s minden tagom,
vele szalad ereimben a vér,
hogyha kényeztet, nevetve hagyom,
szürke világomban - igazi fény.

Szenvedélyem benne öltött testet,
velem van, csak ritkán hagy egyedül,
fájdalmat még nem okozott nekem,
ölelése fűt - éltet legbelül.

Amikor nincs itt, akkor hiányzik,
nélküle minden olyan furán más,
néha botladozik, és hibádzik,
mégis örömöt ad - ez nem vitás.

Olyan, mint a mindennapi kenyér,
mohón éhezem, hogyha nincs velem,
gondolatok közt nevetve megfér,
nekem ő az örök - nagy szerelem.

2007. november 04.