:
Se hang, se fény nincsen a végtelenbe,
a szél se suttog, ág lombja nem zöldül,
megáll az út... kocsi tovább nem gördül.
Homály ölel vakon - nem álomsziget -
miként a csend, mint az ár előre vet.
Könnyű vagyok. Életem máris eltűnt,
s zokog a lelkem, szívem sírva rezdül,
ahogy hajóm vitorláit ejti le.
Hiába nyújtom karom már tefeléd,
kegyetlenül sodor tovább a zord szél,
s szegény vitorlám utolsót kiáltva
hörög nagyot - de már minden hiába.
Szivárványként borul reám a félhold,
vonszolja árva lelkemet az égbolt.
2008. február 16.
(93 szó a szövegben) (686 olvasás)
lena1: (02-27-2008 @ 07:01 pm)
Igen, drága Zsuzsi, már mindennek vége, ha nincsenek karok, amik átöleljenek. Szép a versed. Puszi.Lena
AngyaliAndi: (02-27-2008 @ 10:01 pm)
Szívemből szóltál.:)))) Puszillak!
piroman: (02-28-2008 @ 09:30 am)
Küldök egy privit Zsuzsi!
Julianna: (02-28-2008 @ 10:13 am)
Mikor mindennek vége? Én is elgondolkodtam ezen. Te szépen megfogalmaztad.
blue: (02-28-2008 @ 11:18 am)
Szépen megfogalmaztad. ölellek:gaby
Captnemo: (02-28-2008 @ 11:40 am)
Tetszik a versed, borongása ellenére is! Ellenben és de! Ez a "tefeléd"... Szóval ez kicsit olyan izé, nem? Nekem legalábbis. De ez csak vélemény:)