Ha éreznéd, hogy fáj a lét magánya,
mikor az est eljön, az éj szomorú,
nincs, aki árva szíved hazavárja,
halott világot ébreszt a mély ború.
Letűnt idők rétjére vágysz vissza,
ledőlni boldogan a múlt szőnyegén,
szemed a fényeket mohón még issza,
mereng a régi őszök kék reggelén.
Meződnek ékeként régi nyár dalol,
s a múltnak édes ölén ül - valahol.
Ó, mennyi emlék, mennyi arc, mennyi táj! -
de már hiába szárnyal a szédület,
a múlt kegyetlen és oly fájón süket -
az illata is csak lopva, néha jár.

2008. május 12.