Tudom, majd egyszer eljön értem a halál,
szivárvány-ösvényére terelget lassan,
magányos lovasként ügetek ott tovább,
míg csillagok gyúlnak értem a magasban.

Majd naptalan napom élem, mint a vakok,
hisz ott nem szárnyal se dal, se a képzelet,
egyedül, sajgó sebeim nyalogatom,
díszletként temetőm sírjai fénylenek.

De ma még… messze van a temetői árny,
az ajkamon nap-nap után új rím pereg,
lantom vígan dalol, épp úgy, mint hajdanán,
s zaklatott szívemnek sebe is behegedt.

Csillagok fénylenek fent derűs éjszakán,
ma még ízlelem az élet gyümölcseit,
még könnyedén veszem a rossz komédiát,
s nevetve törlöm le szememnek könnyeit.

2008. július 13.