Az elmúlás meleg szavakkal marasztal,
szívem csendesen szomorú és hallgatag,
s bár az alkony fényei mély borút adnak,
de a régi nyár - örök dalával vigasztal.
Őszi csendem ölén magányos a nagyvilág,
bánat mereng némán, fent a kék ég alatt,
fáradt énem segítségért jajong, kiált,
s fájdalmamtól remegnek a vén kőfalak.
Bús fáim felett már bandukol az alkony,
vágyak reményét az égkárpitra szórva,
küszködésem virraszt az utcasarkokon,
vigasztal - mielőtt végleg eltiporna.
Mégis a szemem mindig boldogan ragyog -
s bár a verseim is bánatról dalolnak -
tűnt örömök felett boldogan mosolyog,
hisz balga álmokkal kecsegtet a holnap.

2008. július 17.