Kopár sziklák közt,

hol fű sem terem

   Ott kezdtem,

bús, szomorú életem…

    Az örökké zord

hegyszirtek fölött

   Lelkem,

a magány fészkébe költözött

Szakadék szélén

- a lét ingatag

  Űzöttként éltem,

mint felhajtott vad

    Süvítő szélben,

földig hajoltam

   Fejem leszegtem némán,

ha szóltam…

S amit a kétség

már-már elhitet

  Nincs megbocsátás

- szörnyű ítélet!

  Fészkemből elrepült

a vak remény

A magányom szinte

már szenvedély



/1986.02.16./2004.11.02/