Magány

Régi ismerős kopogtat,
talpára a végtelen űr tapad.
Az esti csendben
rám mosolyg,
s nevetve kérdi:
mért vagy magad?


Fájdalmas a felismerés,
őrlöm
a kimondatlan szavakat.
Elnyeli suttogásomat
a múlt,
s a mélybe hulló zuhatag.


Lidérces
álmom körbeleng,
pokoli táncra magával ragad.
Felajzott testem összerogy,
gigászi súlytól,
a kínok alatt.


A lélek-vár romokban.
A falát téglánként
rakosgatom.
Szertehullt remények,
vágyak,
magányom birtokán
uralkodom.


/2004.10.20./