Barack ízű, édes remény,
hajnal felé áttör a fény
s az ablakon elhajolva,
érzést formál. Felkarolja
a semmit. Az üres tálon
válogatok. Úgy utálom
a poros szendergést lesni,
ahogy megül a csend, s keresni
az áthatoló fény nyomát,
felsejlő emlékek korát.
Ódon kastélyban feledett
bútorrá váltam. Elfeledett
gondolataim cikáznak,
s a sziporkázó fénynyaláb,
áthatol rajtam, a galád!
Megborzongok, milyen rideg,
fátyolba bújt szobám, hideg
sarkában, dereng a hajnal.
Bámulok, kibontott hajjal.
Falról a tükör rám tekint,
már korholom magam megint.
Gyűrött arcomon éj lapul,
Az álmom veszem alapul.
Reméltem most sem vétkezek,
a virradattal érkezek.
Nyíló virágom szirma hull,
hamvasságom egyre fakul.
Színtelenségét, már unom,
most elviselni tanulom.
De torzuló arcom lever,
sápadtságom rajta hever.
Hova tűnt a pezsgő álom?
A helyemet nem találom.
Barackszínű, édes remény,
Jöjj közelebb, ne légy szerény!

2006-08-12