Egyedül


Ahogy a napfény megbújt a tó fodrában,
úgy a könnycsepp is szemem sarkában,
elmentél s magányba zuhanva hagytál,
a szél gyengéd simogatása is fáj,

Mert minden lágy fuvallata emlékeztet,
az együtt töltött órákra, röpke percekre,
mint nap a holdnak búcsút intettél nekem,
elmentél, lelkembe sötét űrt ültetve el,

Most érzem igazán milyen nélküled,
mint magányos fának a puszta közepén,
elemek szabadon tomboló prédájaként,
dacolva vélük míg a vihar ki nem tép,

Ha egyszer majd utad újból erre vezet,
egy pillanatra állj meg ha megleled e helyet,
s látsz egy szomorúságtól ágas-bogas fát,
én leszek ki torzóként áll kinn a pusztán.



2007.07.11.