Szürkeség

Szürkét öltött a lomhán haladó  idő,
nyirkossága mindenütt vendég
bár nem hívták őt, mégis elül
csonton inakon s minden egyeben
dölyfösen uralkodik a testemen,

hirtelen rámtört  fáradtság
beborít, mint egy rongyos lepel
mit már foltozni sem érdemes,
szitává vékonyította a korosodó
idő kérlelhetetlen két keze,
 
arcomon a redők barázda-utakat
formáznak, nyelik az élet porát
tömődnek, végleg kisimulnak
az a lepel már szemfedelem lesz,
marad  olyan,- mint koldus életem

majd ott kisimul minden ránc
az utolsó út előtt a ravatalon
magához  ölel a végső nyugalom,
repít magával égi szekéren, hogy
lelkembe megérkezzen az örök béke,

Maszong József
2007.10.23.