Nagyon sokat játszottunk ilyenkor hétvégén. Aztán ezek jelentették a közös programokat a családban is. Együtt ténykedtünk a kertben, mentünk kirándulni, szalonnát sütni. nagyon vártuk már az ünnepi ebédet is: a csíkos levest, és a laposhúst. Vasárnap délelőttönként szinte az egész falu illatozott a friss ételektől. Nem lehetett olyan szegény család, hogy hétvégén ne ilyen, vagy hasonló illatfelhő áradt volna a konyhaablakból. Ebéd után aztán kirittyentette magát mindenki. Az öregek és az asszonyok kiültek a kiskapuba, az emberek benéztek egy felesre Kinczkihez, a fiatalok bálba, előadásra, moziba mentek. Én még azt is nagyon szerettem a vasárnapban, hogy fagyira és mozira is kaptam pénzt. A két forint ugyan nem sok, de az enyém. Nagyon jól be kellett osztani ezt a vagyont. Ötven fillér volt a jegy a filmre, egy forint volt a kétgombócos fagyi a Cukiban. Eddig teljes tiszta volt az ügy, de a maradék ötven fillérrel voltak kisebb-nagyobb gondjaim. Ennek a beosztásán nagyon sokat kellett jojózni (sok időt eltölteni vele). Ugyanis kiszámoltam, hogy az tiszta ráfizetés, ha öt darab stolverkot veszek, mert mivel egy kilenc fillérbe került – öt fillér elveszett. A Trafikban ezt már nem szokták visszaadni. Ezért én azt találtam ki először, hogy egy Balaton-szeletet veszek. Ez harminc fillér, és mellé a két stolverk, az összesen negyvennyolc. Csak két fillér lett a veszteség. Ezt azonban még mindig nagy kárnak tartottam. Az újabb átrágás után a legjobb variációra leltem: négy stolverkot és egy fruttit kell venni. Ez ugyan ötvenegy fillér lenne, de az egy fillért sem szokták már soha kérni, sőt a beteg lábú bácsi néha még mosolyogott is a kisablakból.

Ez a zsebpénzdolog azután kezdett rendszeressé válni, amikor egy patakozás – a Zagyva-patakban való játékot neveztük így – alkalmával furcsa eset történt.

Egyik vasárnap – a szokásos villás reggeli (sült szalonna, kolbász, tojás) és a kakaó után – hiába kerestem Karcsi barátomat a szomszédban. Tarjánba mentek, a Mavarttal, adta meg a választ Pista ’bá. Nem volt mese, új elfoglaltság után kellett mennem. Hazavittem a lasztit, és az Iskolakert felé vettem az irányt. Az új hinták környékén biztos találok játszótársat. Az Erőműből és az Ötvözetből jöttek néhány hete a dolgozók beállítottak egy kisebb, egy nagyobb láncos hintát és egy kakas-hintát, két alacsonyabb és egy magasabb résszel. A gyerekek szerették itt tölteni az időt. Voltak, akik már magukat is tudták hajtani rajta. Én azonban inkább csak a Kakasra mertem felülni, mert a másik összevissza kavarta a gyomromat, de teljesen szédülőssé is csinálta a fejemet. Legtöbbször azonban még arra sem ültem fel. Inkább csak ott a környékén játszottunk a sorstársakkal, vagy az éppen pihenőkkel. A hatalmas „bújócskázás, cicázás” sem volt ritka itt, hiszen sokszor tízen-tizenöten is összegyűltünk. Szívesen beszálltak ilyenkor közénk még a nagyobb gyerekek, még a dolgozók is. Most azonban senkit nem látok a hinták körül. Már kezdem azt hinni, hogy mindenki a tegnapi lagzit piheni, amikor a Zagyva-patakra téved a tekintetem. Egyből meg van az elfoglaltság. Már máskor is játszottam itt a Nagykert-zsilipnél, ahol egy kicsit kiszélesedett a mi kis patakunk. Apu szerint ez a zsilip régen azt a célt szolgálta, hogy felfogta a vizet, ebből locsolták az uraság kertjét. Ők maguk állítólag az iskola helyén laktak, csak azt nem tudom minek kellett nekik ekkora ház? Gyönyörű és óriási volt ez a ház, ezért kerülhetett az iskola ide. Azt viszont nem tudom: most ők hol laknak?

Leérek a fűzfabokrok között a vízhez. Ragyogóan tiszta a vize. Feljebb – a falu előtt – még inni is lehet belőle. Szebbnél-szebb kavicsokat hoz ide, és olyan finom homokot, amiből maltert is lehet keverni. Belegázolok a vízbe. Nagyon kellemesen hűsíti a lábam, hiszen már ilyen korán reggel is remeg a levegő a hőségtől. A víz nem okoz különösebb gondot a lyukas orrú tornacsukámnak. Ahol bemegy, ott simán ki is talál. Már rakom a gátamat. Mi úgy mondjuk magunk között, hogy elcsapjuk a vizet. A nagyobb kövekből meghordom a kanyar után összeszűkülő részt, majd egyre kisebb kövekkel, kavicsokkal töltöm ki a hézagokat. A legvégén ágakat rakok keresztbe, a rossz fazékkal pedig földet hordok rá a patak oldalából. Elég magasra terveztem, így van egy kis időm a munkára, de azért nagyon sietni kell. A víz gyorsan jön, és ha egy kis lyukat talál – elviszi az egészet. A végén jó lenne még gyeppel megrakni, mint a Manyikban, de itt nincs. Marad tehát ez az egyszerűbb megoldás. Alig érek a végére, alig telik el egy perc és már meg is telik a kis tavacskám. Mesterségesen én csinálok neki túlfolyót az iskolakerítés felőli oldalon, így én mondhatom meg, hogy merre szabad mennie. Ettől büszke vagyok. Legyőztem. A víz most már a térdem fölött is hűsíti a lábam. Bár kicsit hideg, mégis belemártózok. Most már nagyon hidegnek érzem. A klott-gatyám is csuromvizes. Tiszta libabőr vagyok, mikor kiülök a parti nagy kőre. A Nap azonban erősen tűz. Pillanatok alatt szárítja meg mindenem. Kavicsokat gyűjtök. Kétféle szisztéma szerint dobálom őket a parti kis gyepes részre. A szép kerekdedeket a csúzliba, a különleges színű vagy alakúakat pedig gyűjtöm. Otthon ezt nem nagyon szeretik, mert anyu a mosáskor mindig talál a zsebemben egy-egy ottfelejtett darabot, meg különben már egy nagy halom van a kert egyik csücskében. Mindegy. Ezek annyira szépek tudnak lenni, hogy meg kell őrizni. No, és mindig talál az embergyerek valami másfajtát. Némelyik fekete, a másik fehér, de van zöld, barna, sőt még piros is. Már olyat is leltem, amelyik valamilyen régi edény darabja lehetett. Tavaly pedig szinte átlátszót találtam, olyan volt mint egy mesebeli kristály. Apu szerint ez már tényleg megérte, hogy ment érte. Régebben még a tisztára mosott üvegcserepeket is gyűjtöttem, de miután egy szilánk megvágta a kezem – el lettem tiltva ezen a téren.

Elég nagy kupacok vannak már mindkét oldalon, mikor nem mindennapi dologra figyelek fel. Egy kék papír úszik felém. Máskor is szokott egy-két papír vagy szemétdarab úszni, de ez valahogy más. Olyan, mintha pénz lenne. Odaugrok. Tényleg az. Méghozzá, amit csak ritkán kapunk a bevásárláshoz. Egy HÚSZFORINTOS. Körbenézek. Nincs senki-sehol, tehát senkié nem lehet. Az enyém. Az agyam egyből el kezdi átalakítani stolverkra, fruttira, csokira, de még komolyabb dolgok is eszembe jutnak. Alig jut el a tudatomig, hogy ez a pénz már szinte át sem tehető ezekre a nekem oly fontos dolgokra. Ez már óriási pénz. Valóságos vagyon. Még sosem volt ennyi pénzem. Egyedül, csakis nekem. Egyszer csak. Nem hiszek a szememnek. Újabb úszik felém, csak ez zöld. Egy TÍZES.

Újra szétnézek, nem viccelődik-e velem valaki. Még mindig nincs senki a környéken sem. A húsz is rengeteg, a harminc… A nemjóját! Gyorsan megnézem a lábam, mert ilyen szerencse akkor éri az embert, ha belelép egy tehénlepénybe. Nem szaros. A pénz, a harminc forint itt van… Kicsit vizes, de az enyém. Még fel sem eszmélek… Ismét egy TÍZES. Lehet, hogy már fülig ér a szám. Most már keresem, hátha… Megyek felfelé a patakon… Semmi… Már majdnem a hídhoz érek… Nincs több… Visszafordulok… NEGYVEN FORINT… Felfoghatatlanul sok pénz. Visszaérek a kavicsaimhoz. Elszedem a gátat, hogy mehessen a szerencse vize magának, amerre akar. Visszarakom a csúzlit, a gombokat, a kis ólomkatonámat az anyu által a gatyám belsejébe varrt zsebbe. A pénzt nem tudom hova tenni. Mégsem vihetem a kezemben, még valaki elveszi. Mentőötletként becsomagolom a zsebkendőbe, ahogy anyutól láttam. Most jut el az eszemig, hogy ezt az egészet nem szabad titokban tartanom. Negyven forint irtózatosan sok pénz. Oda kell adnom anyunak. Ő jobban tudja mikor és mit kell vennünk. Apu is neki szokta adni… Már indulásra kész vagyok, mikor a tekintetem az út felőli oldal kis kiszögelésére téved… Nevetséges… Még egy HÚSZAS… Oszti… Újra végigszaladok ezen a kis részen… Nem találok semmit… Már a felső hídnál járok… Oda-vissza kétszer is végignézek minden kis zugot. Bele kell nyugodnom: nincs több. Gondosan belehajtogatom a zsebkendőbe. Ő is nagyon örül a hirtelen jött szerencsének. HATVAN FORINT. Szinte dagad a gazdagságtól.

Rohanok haza. Még köszönni is elfelejtek egy néninek, de visszafordulva azért ezt is pótolom. Repülök haza. Azonban a kapun belépve lassítok. Beugrik újra egy kisbogár: mindet odaadjam-e? Mindet oda kell-e adnom? Ezt meg kell vitatnom magammal. A fészer felé veszem az irányt. Beülök a szokott gondolkodó helyemre.

HATVAN FORINT – az enyém.

Ha egy tízest megtartanák, az ötven forint is sok… Rengeteg… Nem gondolná senki, hogy elköltöttem belőle azt a tízest… Még olyan nagy csokit is vehetnék, aminek még az árát sem tudom, olyan táblásat. Meg sok kicsit. No és, mindet egyszerre!… Minek annyi? Hiszen úgy sem eszem meg egyszerre az egészet… Persze, el is lehet dugni… Mi történne, ha nem költeném el egyszerre, hiszen a pénz az nem olvad meg a napon… Igen! Ez jobb megoldásnak tűnik… Kezdek bizonyos lenni, hogy ez az igazi megoldás… No, és Erzsi? Neki is adnom kell. Ő mindig ad az övéből, bármit kap… Ezek a gondolatok motoszkálnak a fejemben a külsőkert kapujának zárásakor.

- Jó hogy jössz! – fogad édesanyám. – Szaladj egy kis krumpliért. Tíz-tizenkét darab elég lesz a levesbe. Lassan ballagok befelé. A pénz szinte égeti a zsebem. Bizonytalankodom. Anyu észreveszi:
- Mi van? Rossz fát tettél a tűzre?
- Á! Nem!… Csak…
- Látom, hogy baj van – előz meg. Mindig meglátja rajtam, ha valami gond van.
- Csak… Csak találtam pénzt. – Hagyom még mindig kicsit nyitva a kérdést.
- Elcsokiztad? Mennyit?
- Sokat. Nagyon sokat.
- Oszt mind elcsokiztad?
- Nem. A patakban találtam.
- Ne találgass! Nem loptad?
- Nem.
- Mégis mennyi az a sok?
- Hatvan forint – bököm ki, óriási felszabadulásnak engedve a lelkemet a tehertől.
- Ne vacakolj! Tényleg?
- Itt van! – veszem elő a rejtett zsebecskéből a gondosan bebugyolált csomagocskát. Odanyújtom. Lerakja a kezéből a fakanalat, a helyére teszi a fedőt, és bontani kezdi. Látszik, hogy örül a csomagolás ellesett módjának. Mikor teljesen széthajtja, nagyon felcsillan a szeme, de korholón felém néz:
- Biztos, hogy nem loptad?
- Ha mondom. Biztos.
- Találtad?
- Találtam. Ott úszott a patakban… – adom elő a teljes történetet. A végén látom, kezd megnyugodni, és ez végtelen örömöt ír az arcára.
- Jól van – simítja meg az arcom. – Végignézted nincs-e több?
- Naná! Kétszer is. Egész a másik hídig.
- Oda-vissza – nyugtatom meg.
- Jaj-jaj! – szalad a tűzhelyhez. – A csudába! Odakapta. – Szedi ki a már sötétre pirult laposhúst. – Szaladj a krumpliért! Szólj apádnak is! Valahol ott hátul csinálja a gátat.
Kapom a kis kosárkát, és mintha misem történt volna – indulok. Gyorsan begyűjtöm a gumókat, majd gondosan visszatakarom. Hátraszaladok a kert végébe.
- Apu! Jöjjön! Anyu hívja! Bevárom a cseresznyefánál. Együtt ballagunk befelé. Nehezen haladunk, mert szinte minden fánál, bokornál megáll és tesz-vesz valamit.
- Mi baj van? – kérdezi a kapuhoz érve.
- Dehogy van!
- Nézd már ember! Ez a gyerek pénzt talált.
- Nem loptad? – kérdezi ő is biztosítékként.
- Nem, dehogy!
- Akkor meg? Jó lesz majd nekik csokira, meg mozira. Úgy is nagyon szeretik.
- Ez sok. Hatvan forint.
- A kutyafáját! Az már nem semmi! Azért egy ideig tedd félre, hátha valami szegény ember hagyta el! Aztán pedig, majd tudod te hová kell – biztosítja be a döntésem helyességét. – Gyere az ölembe, gyerek! Mikor lesz ebéd, Klári?
- Még egy félóra.
- Megérdemeljük. Igaz gyerek?
- Persze, már meg is éheztem – oldódik fel most már egyértelműen a mindannyiunkat ért öröm a vasárnapi ebéd illatában tündöklő konyhában.

Mosolygós ebédünk volt ezen a vasárnapon. Ragyogott mindannyiunk arca, és a szívünk is. A tisztaságtól.

A HATVAN FORINT tisztaságától.