Hajnalodik. Lassan ébredezni kezdek. „Hihetetlen. Fantasztikus volt” - elmélkedek, és hirtelen mozdulattal nyúlok magam mellé az ágyon. Üres, de még meleg. „Nem álom volt! Hú!” A kissé gyűrött lepedőt az arcomra húzom, hogy ne kelljen még kelnem, maradjon a varázslat. Lassan, aprólékosan veszem a levegőt, hogy mindenem elboríthassa az éjjeli gyönyörrel belevasalt, csodálatos asszonyillat.

„Ilyen napot!” - kezdem újrapergetni gondolataimban a tegnapot...

* * *

Szombat. Ebédidő. Pocsék, mint általában. Nem vagyok oda a szlovák kajáért; knédli knédlivel, kapuszta kapusztával, na és az ízesítés... Túlesek rajta. Szabadnapot kapott csapatunk. Először, amióta megérkeztünk. Vasárnap estig. Rendkívül kevés, hiszen haza nem érhetünk, itt meg mit kezd az ember 20 koronával... „Radvánszki Jármok, oda kell menni! Nagyon jó hely, és sok jó nő is van” - hallom a helyi haverok segítőszándékát. Mindegy, majd lesz valahogy...

Közeledünk. Gyalogszerrel sem volt több mint félóra Radvány. A volt kis falucska ugyan már Besztercebánya része, mégis minden augusztusban megrendezik a hatalmas Radványi Vásárt, csak most éppen már Radvánszki Jármok a neve. Egyre erősebben hallatszik a zene, zsivaj. Sűrűsödik a tömeg, az ünneplőbe öltözött sokaság. Elérjük az utca elejét. Tanácstalanok vagyunk; „Mi ebben a jó?” De aztán úgy 30-40 méterre feltűnik egy utcai söröző. Összenézés nélkül indulunk meg irányába, de a következő pillanatban egy hatalmas ütés csattan a fenekemen. Nagyon kemény és fájdalmas. Visszanézek. Semmi, pedig már ütésre emeltem öklöm. Csak most látom, hogy a többiek is.
- Mi volt ez? - kérdezi Józsi.
- A fene se tudja, ki marháskodik?
- Te voltál Pali?
- Én-e? Dehogy, hisz az én fenekem is sajog a hurkától.

Tovább gyűrjük magunkat a tömegben, amikor újabb csattanás, újabb hurka, újabb csodálkozás. Egymás hátának dőlve helyezkedünk védekező állásba, amikor aztán fény derül a dologra: itt az a szokás, hogy mindenkinek a kezében van egy fakanál, és a lányok a fiúk, a fiúk pedig a lányok fenekére húznak egy jókorát. Odaoldalgunk az első standhoz. Felfegyverkezünk, és a következő pillanattól már minden fenéksajgás elfeledve, hiszen vissza is adható... Jól elvagyunk. Remek játék, de azért már eléggé éget a hátsófelem, meg a söríváson is túlszaladtunk a nagy igyekezetben. Persze ez lehetetlen, hiszen alig néhány méterrel odébb már ott is az újabb csapra ütött hordó, na és a karosszék. Egyszerre ugrunk rá, s az üres helyek elfoglalása közben még kapok egy hatalmasat, most azonban reflex-szerűen elkapom a kezet. Megvan a tettes. Magamhoz húzom... Elakad a lélegzetem, egy gyönyörű, szőke hajkoszorúba foglalt babaarc tulajdonosa a bűnös, akivel most teljesen összekócolódott a tekintetünk. Már nem is észlelem, hogy egy picurka, majd egy nagyobb csattanás is landol fenekemen. Állunk egymással szemben. Megbabonázva. Nagyon jó érzés, mindenem bizsereg, de már csak egy pillanatig, mert apró puszit lehel arcomra, aztán rohan tovább egy 3 év körüli kislányt kézen fogva. Néhány lépésig tudom követni, ő még visszapillant egy kacsintás erejéig...
- Ülj már le! Szétverik a feneked.
- Itt a söröd, egészségedre! Gyorsan lehajtom a kriglit, és már indulok is. „Meg kell találnom! Jaj, csak el ne vesszen!” Eszelősen törtetek az emberáradatban. Jó préda vagyok a fakanalaknak, de már nem érzem. Keresem. Semmi. Már egy órája járom oda-vissza a nagyjából két kilométeres utcát, de nem lelem. Nagyon le vagyok lombozódva.
- Gyere, igyál gömörit! - szólítanak meg a haverok, amikor ismét a karosszékes sörözőhöz érek. Leroskadok. - Merre jártál?
- Sehol, csak nézelődtem – válaszolok, miközben továbbra is a tömeget fürkészem...

Nagyon meleg van, pedig már alig van a hegyek fölött a Nap. Áthelyezkedünk az árnyékba – székkel együtt, mintha odaragasztották volna a fenekünkre – hogy ne tűzzön a szemünkbe.
- Hol a WC?
- Tam, nye dále! - jön a válasz, és mutat a csapos az utca elejére.

Túlesek rajta, de nem nagyon akaródzik visszamenni a tömegbe. Veszek egy adag kolbászt. Leülök az első stand elé, itt még kevesebben vannak. Jól esik. Megéheztem, és ennek az íze talán egy kicsit magyarosabb mint a többi kajának. Csendesen merülök gondolataimba: „De gyönyörű volt, csillogott a szeme... Hová tűnhetett? Úgy elveszett mintha csak egy angyal lett volna.” Meghúzom az üveget, és a következő pillanatban egy apró lányka terem előttem. Pici. Nagyon pici, s néz. Engem néz. Körbenézek; „Kihez tartozhat?... Csak nem? A mindenit, hiszen ez az a kislány, akivel a csillagszemű szépség eltűnt.”
- Szervusz! Kit keresel anyukám? - kérdezem, de nem jön válasz, csak szégyellősen teszi ujját szája sarkára. Nem mozdul. Lecövekelt tőlem talán fél méterre. Miután a kezébe nyomok egy csokit, kicsit engesztelődni látszik, és megszólal:
- Mamka nyemam – húzza félre kissé száját. „Te jó ég! Ő is elvesztette!” - Hotyme! - fogja meg a kezem. Csicsereg még valamit, gondolom azt szeretné keressük meg, hiszen a kezembe csúsztatja a kezecskéjét.

„Keressük meg? Aztán hol keressük?” Bizonytalan vagyok, mi is lenne a jó, végül úgy döntök, hogy a túloldali árok kissé emelkedő buckájára állunk, és várunk. Innét jól belátni a terepet, ha nem is teljesen. Már a második csoki is fogyóban, sötétedik is, de a tündér még sehol. Már újabb megoldáson gondolkodom, amikor a tömegből egyszer csak:
- Hanka! Hanka! - hallatszik egy kétségbeesett hang. Nem látom, csak hallom. Felemelem a picit, hogy előbb láthassa.
- Hannuska! Hannuska! - jön egy újabb hang, de a következő pillanatban már a nyakamban ülő cérnahang is kiabál:
- Mamka! - és rohanna, ugrana le, de sikoltozva, eszelősen csak elesik, amikor a gyönyörűség odaér. Felemeli, öleli, puszilgatja, majd kikönnyezett szemekkel rám néz. Közelebb lép, s csak ennyit mond:
- Gyakujem! - majd szájon csókol. Melegen. Észveszejtően. Lehet, hogy csak egy pillanat, de az biztos, hogy nagyon kevés volt, miközben megérkezik a másik hang tulajdonosa egy ötvenes asszonyság. Az ő szeme is vörösre van sírva. Pár szót váltanak egymás között, majd felém is beszélnek, de hát a „gyakujem”-en kívül nem sokat értek az egészből.
- Nem értem – mondom.
- Maga magyarból van? - kérdez vissza az asszonyság, és végtelenül elkezd hálálkodni.

Talán egy félórát is beszélgetünk a megélhetésről, a gondokról-bajokról, szó kerül családról, a lesittelt vőről, miközben többször is összeakad tekintetünk a csendesen gyermekét ölelgető Inával, mert így hívják.
- Ne haragudjon, de mennünk kell! Nagyon köszönjük, hogy vigyázott Hannuskára.
- Én is köszönöm! - szólal meg először magyarul a csillagszemű szépség is, miközben ismét arcomra leheli mámorillatát.
- Nincs mit, remélem még találkozunk! Jó legyél Hanka! Ne hagyd elveszni a mamát! - mosolygunk össze, miközben Ina megszorítja a kezem.
- A szerencse küldte ide magát fiam! Viszlát! - távolodnak, integetünk. Nem lehet mást. Szét akar szakadni mindenem, mert rohanni szeretnék. Utánuk. Felkapni és forogni vele... De maradok, kezemben egy kéz biztató szorításával. „Mit jelenthetett ez a szorítás?”

* * *

„Biztos, hogy jelentett valamit az a szorítás! Milyen szép is lenne!” - ülök le az utcabál szélére, kicsit elkeseredve. Nézem a forgatagot, remek a hangulat. Derűs arcok, kacagás, s kicsit félrevonulva csókok, ölelések... Magamat korholom az elszalasztott lehetőségért. „Talán így kellett volna, talán úgy, hiszen nagyon biztatott... Ina. De szép neve van.” Még felhajtani készülök a maradék sörömet, és megkeresni indulnék a haverokat, amikor – hátulról – egy meleg kezecske simul a tenyerembe:

- Lehet?
- Ina! - kapom fel, forgok vele, s ő énvelem. Táncolunk, kacagunk. Izzik minden... Nincsenek haverok, nincs más csak mi vagyunk. Hevesen isszuk egymást, mikor a fülembe súgja:
- Gyere!

Szögdelünk, szaladunk, mint a gyermekkor idején, csók, ölelés, futás... Fel a másodikra... Az ajtóban a kulcs fordul, miközben kérdezem:
- Hanka?
- Hanka mama doma!
Aztán minden körülöttünk forog, minden lebeg, csillog, örül, és órákra fon össze bennünket az a délutáni szerencsés pillanat.

* * *

- Káva. Neked is. Gyere! - szólít a reggel a csoda asszonyának hangján. Már felöltöztem, hiszen még sötétben illik elmennem. Csendben vagyunk. Nem nézünk egymásra. A hálókán átsejlő formás testét bámulom, s az időt szidom, hogy már menni kell. Hosszan, oly forrón csókoljuk, öleljük ízekre egymást, mintha este újra együtt lehetnénk, pedig mindketten sejtjük; hogy talán soha.