Nem is sejlik a blazersi vár – archagyón,
Épp sanyarún kénytelen megadni magát,
Nincsbe vész a szikrázó fénykígyó,
Közelítvén – a hercegi Vaduz táját.

Óvatosnak illik lennem – itt fent,
Miként a lábam is veszne – az erkélyen – lógatón,
A máskor rohanó reggel sem tehet mást – lent,
Mint várni – kelletlen – a buktatón.

Felültem – a méterekben mért –
Csalóka napfelkelte peremén,
Alant a tejfölök legje még,
Szemben a hófedte csúcs gyönyörén.

Mily szánalmasan kicsiny a földi-világ,
Hogy szintjében a gyenge köd is kettészelheti?
És milyen óriás is a bongó hangvilág,
Midőn az áthatolhatatlant áttörheti?

Harangszón – a csodálatban – lengi körbe,
A csend kimértjén járó idő múlását.
Zúgása lyukas hálóval sem fogható a ködbe,
Beszórja – a lenn sötétjét, a fenn csillogását.

Triesenberg, Liechtenstein, 1997. november