Nem tudom: miért más ez a mai nap, mint a holnapi vagy az azutáni? Január elseje van. Újév… Teljesen olyan didergős idő van, akárcsak tegnap vagy azelőtt… Éppen ébredezőben vagyok. A többiek még mélyen alszanak, apu pedig még haza sem érkezett a zenélésből…

- Tudod, az úgy van, hogy a Föld – egy szem diót helyezett az asztalra – kering a Nap körül – ezt egy krumpli helyettesítette. – Kering, kering… Aztán körbeér, de nem áll meg, hanem megy tovább. No, ilyenkor van az újév, amikor az újabb körét megkezdi.

Nem mondom! Tátottszájúan érthetetlen az egész… A Nap, meg a krumpli, aztán a dió… Annyira bambulásig felfoghatatlan, hogy a kérdések kitalálásáig sem jutok… Apu észreveszi:

- Azta! Tényleg?… És a Lajka, meg a szputnyik is úgy megy? – kezdek beleoldódni a sejtett hasonlóságba.

- Igen! Ez az! Ügyes vagy! Csak Lajka itt a Föld-dió körül ment – kerül a dió mellé egy kis inggomb.

- Jó lehetett neki! Apu! Miért kellett a kutyának odamennie? Mi van ott?

- No, nem valamiért ment, az biztos! Inkább csak kipróbálták, hogy fel tudják-e oda küldeni?

Ez a beszélgetés – no és Erzsi atlaszában látottak – egy kicsit javítottak ezirányú mamlaszságomon. Azonban az óriásinál is nagyobbra nagyítás nem fért még teljesen a fejembe. Az érdeklődésemet viszont teljesen felcsigázta a felismerés picinyke lehetősége, így minden hasonló dologról szóló írást azonnal elolvastam. Többször is. Azt nem mondom, hogy biztosra vagyok a dologban, de kapizsgatom…

Nagyon hideg lehet. A téglám már kihűlt, pedig este a lábam még alig bírta ki forróságát. Szerencsére a dunna nagyon jól melegít, így – jóformán – csak az orrom van a levegőn… Téli szüneten vagyunk az iskolából, és mellesleg ma ünnep is van. Piros betűs. Nem az a nagy, lelkendezős ünnep ez, mert anyu és Erzsi a bálban voltak, apu pedig zenélni. Elég későn kelnek majd. Nekem ki van készítve az ünneplőm, mert menni kell. Köszöntgetni! Ez egy kicsit javít a helyzeten, hiszen tavaly is összeköszöntgettem közel ötven forintot. Ez sok mindenre elég. Ebből fizetem be az őrsit, az új iskola téglajegyeit, persze csoki és cukor is dukált belőle. A maradékot anyunak adtam. Ő jól be tudja osztani, ha kell, cerkára vagy gúnyára is szokott jutni. Még belegondolni is rossz, hogy az a lokaj le akarta fejteni a kezemről a pénzt. Az én pénzemet. Szerencsére keresztapám kitanított: mit is kell ilyenkor csinálni. Hát, először is: futni kell, mint a nyúl, ha ez valamiért nem menne, akkor pedig tökön kell rúgni. Aztán úgy kell futni. Az első bejött. Iszonyúan elkezdtem szaladni. Be voltam tojva ám rendesen, hiszen egyre közelebb lihegett mögöttem. Erre még jobban beindultam. Sikerült. A hídtól visszanézve láttam, hogy a vári útnál lemaradt… Mi lesz, ha idén is ott keringet a kisebbek újévije (a köszöntgetéssel gyűjtött pénzt neveztük így) körül… Vannak ilyenek, pedig ők is nyugodtan köszöntgethetnének, aztán lehetne pénzük… Nem is nagyon értem ezért ezt az egészet. Mindenesetre, rá kell készülni a dologra. Az előbbi két megoldás mellé, még odakerül anyu tanítása is. Ne tedd egy helyre a pénzed, sosem! Nomeg, a zsebes klottgatyába rakd a nagyokat, csak a fillérek legyenek a nadrágzsebedben! Ez is jó megelőzés, mert nyáron a boltospénzt követelte ez a semmirekellő. Jót röhögtem magamban, amikor bejött a csel.

Vajon mennyi lehet az idő! Kijjebb dugom a fejem, és az ablak felé kémlelek. Virrad. Kipattanok a hidegre. Villanásszerűen rángatom magamra a tiszta gúnyám. Még a nagykabátot is fel kell venni, hogy végre abbahagyjam a vacogást. Elég gyorsan rám melegszik, és a fogam kocogása ennek megfelelően csillapodik. A lépcsőn lefelé aztán megcsap az iszonyatosan kemény téli szél. Hordja rendesen a havat. Emelgeti a sapkámat, így fülig behúzom. Könnyen találom meg a reggelinek való kocsonyát. Szeretem. Kiváltképpen a füstült húst és a levét. A bőrös, zsíros részeket azonban nem tudom a számba venni. Meg szoktam hagyni, apu pedig elcsemegézi. Ő szereti. Mikor a maradékkal a spájz felé ballagok, már kész vagyok az útitervvel. Először Vitéz mamámhoz, majd a szomszédokhoz megyek. A pénzt biztonságba helyezem a dugi-helyemen. Azután az Alvéget tudom le. Visszafelé jövet ismét hazahozom a begyűjtést, majd jöhet a Felvég… Még egy igazítás a törött tükör előtt, aztán behúzom a kötött sapkát…

- Gyere, gyere! Apukám! – nyugtázza Vitéz mama, hogy nyitva az ajtó.

- Kicsi vagyok, székre állok, onnét egy nagyot kiáltok: Boldog Újévet Kívánok! – mondom az évek óta bevált mondókát. Keresztapám azt ígérte, hogy idén már újat tanít. A legényesedésemhez illőt.

- Neked is, kisapám! Nagyon szép a kabátod.

- Ez az, amit Dodo bátyám küldött – osztok még nagyobb mosolyt, az amúgy mindig szomorkás arcára, a távolba szakadt fia emlegetésével.

- Nem, nem kérek! Már ettem – lassítok egy kicsit a végén, hiszen arra várok, hogy azt a finom golyós kalácsot kínálja.

- Ezt tedd el! – csúsztatja az első újévit a kezembe. Papírpénz. Tízest szoktam kapni. Oda sem nézve zsebre vágom. – Van abból a finom kalácsból is, amit szeretsz – tér a másik lényeges dologra. Gondolkodás nélkül legyűrök néhányat. – Idén nem állítottam már fát, úgyhogy csak ezt a fenyőágacskát díszítettem fel magamnak. Látod milyen szép lett?

- Aha! És ez alá hozta Jézuska nekem is a papucsot?

- Megyek mama, mert még csak most kezdtem!

- Jól van kisapám! Aztán ne felejts el a pap bácsihoz is menni! Hallom, hogy szerettek hittanra járni!

- Aha! Nagyon szépek a mesék! – mondom még kifelé menet. - Csókolom!

Beszaladok a konyhába, és a rádió alatti kis terítő alá csúsztatom a pénzt. Ez a legújabb rejtekhelyem. Na, nézzenek oda! Húzom vissza. Hű, az angyalát! Ez kék! Húszas! Húszast kaptam. Remélem, nem tévesztette el. Á! Dehogy! Attól az én mamám figyelmesebb. Hm! Ez jól kezdődik. Kirámolom a szaloncukrot is, aztán behúzom a sapkámat… Tovább indulok… Teri néni… Két forint… Rozi néni… Egy forint… Szitáék… Két forint… Szorcsikék… Kétszer két forint… Dudásék… Egy forint… Örzsi néni… Ötven fillér… Teráék… Ötven fillér… Nyitraiék… Ötven fillér… Tőréék… Két forint… Csikósék… Tíz forint… Nene… Öt forint… Ez aztán nagy fejlődés. Tavaly ezen a kis körön még a felét sem köszöntgettem össze… Már majdnem annyi újévim van, mint tavaly. A rádió alatti priccsen újra számolom. Előveszem a húszast is. Gyönyörűséges. Stimmel. A két papírpénzt a rádió alá, az aprót a kis játékos ládikámba rejtem. Csak a két darab ötvenfillérest csúsztatom a kantáros nadrágom felső zsebébe. Nagyon hideg van. Szeretnék megmelegedni, de a család még alszik, így nincs tűz a sparhétban (négylábú, konyhai tűzhely). Kiszedem a hamut, megépítem a kis begyújtó állványt. A két szélére egy-egy gyújtós… Középre papír, tetejére pedig apró gyújtós… Aztán néhány vastagabb fa… Egy szál gyufa, és már lobog is… Nagyon jól fűt a mi sparhétunk, amióta ősszel apu újrasamottozta (hőálló tégla, illetve por). Pillanatok alatt belendül… Szeretem nézni a tüzet, pedig mindig megszidnak érte. Azt emlegetik, hogy bepislantok. Nem tudom mi az összefüggés a kettő között, de még soha sem fordul elő ilyesmi. Felmelegítem a kezem. Ettől aztán az egész testem kicsit felenged.

Piszkosul hideg van odakint, aztán még a szél is fúj. Nem is nagyon találkozom csak néhány köszöntgetővel, amikor az Alvég felé veszem az irányt. Ilyenkor a rokonok, közeli ismerősökhöz kopogunk be. A kis versecske mindenkinek jól esik. Örülnek a családok annak, ha sok köszöntgető fordul meg a háznál. Mi gyerekek, pedig az újévinek örülünk. Mindenütt hangzik a mondóka. Azért az is fúrja az oldalam, hogy milyen újat tanulunk ma Szekeres keresztapámmal. Már alig várom, hogy a Csobánba érjek. Félelmetesen ordít a szél. Egy lélek sincs az utcán. Alig lépek be a hosszú, egyenes útra, amikor teljes erőből elvágódok. Először arra vélem a dolgot, hogy elcsúsztam a jégen, de nem…

- Még nincs! – füllentenék, de…

- Madárnak nézel? Most jöttél ki Győrfiéktől. No szedd csak elő, gyorsan! – Az első menekülési akció lehetetlennek tűnik, mivel markolja a kabátgalléromat, hátulról. A második variáció is bukásra van ítélve hiszen a hátam mögött van. – Na! Mi lesz már!? Kihúzod a gyufát meglátod! – csapja le a másik kezével a fejemről a sapkát. Gyorsan utána kapok, amire nem számít. Kis időre, hirtelen kicsusszanok a kezéből, de a következő pillanatban, utánam kap. Ismét rab vagyok, de sikerült megkaparintanom a sapeszomat. Aztán egy kicsit javult az elhelyezkedésünk a második számú menekülési tervhez.

- Azt hiszed, olyan könnyen szabadulhatsz? – vicsorogja felém. Közben én teljes erőből csavarom magam a kedvező irányba. Ez elég pocsék, mert a kabátom szinte megfojt, de ki kell bírnom. Még egy kis egyensúlykeresés… Aztán kitámasztás, és lendítés… Teljes erőmet beleadom… Későn észleli a bajt, kicsit hátrarántja a fenekét, de nem eléggé… Hatalmas ordítás következik. Azonnal elengedi a galléromat. Összegörnyedve kap a tökéhez. Borzasztóan jajgat. Én meg teljes erőmből szaladok. A távolból még hallom a szitkozódását:

- A rohadt, kurva anyád! Te taknyos! Visszafelé úgyis elkaplak!

Bepattanok a kapun, és kulcsra zárom. Felsompolygok a virágoskertbe, majd kikémlelek a Dudásék háza mellett. Hatalmas káröröm duzzasztja a belsőm, amikor meglátom, hogy még most is ott kuporog az utca végén. Káromkodik!

A szívem kezd lassabban kalapálni. Nyílik az ajtó.

- Mi van keresztfiam? Mi ez a nagy lihegés? Csak nem szaladtál?

- De! Az a lokaj el akarta venni a pénzem. – Alig mondom ki, már ott is van a kapuban.

- Hol van? Ismered?

- Ott van az utca végén. Tökön rúgtam – mondom még mindig egy kicsit furcsa hangon a feldúltságtól. Hatalmas kacagás a válasz.

- Nézd már Mariska! Ez a gyerek lerendezte azt a nagyobbat. Hahaha! – hahotázik, az ajtóban megjelenő keresztanyám felé. – Tökön rúgtad? Úgy, ahogy tanultuk?

- Megállj csak! Majd adok én neki!

- Visszafelé el akar kapni – mondom, újra kissé izgatottabban.

- Majd elkapom én! Csak ne félj! –, s közben terel a konyha felé.

- Eltaláltad? Pontosan?

- Persze, ha mondom!

- Hát! Te aztán debák gyerek vagy Laci!

- Persze! Mondd utánam: Nagy legény vagyok, ami nem titok, és csak egy dolgot mondhatok, Boldog Újévet Kívánok!

-Nagy legény vagyok, ami nem titok, és csak egy dolgot mondhatok, Boldog Újévet Kívánok! Ez nagyon könnyű! – nyugtázom a tanultakat. – Most mi lesz hazafelé? – kérdezem, bizonytalanságomat kifejezve.

- Megoldjuk! Én is megyek! Megköszöntöm Klárit! Ezt a szemetet, meg elkapjuk – közben már veszi is a kabátját.

- No, most aztán megvagy! Remélem, imádkoztál, a kurva életbe! Hát, mit gondolsz te? Te taknyos? – villog a szeme, mint a felvégi bikának. Továbblassítok. Széttárt kézzel igyekszik elzárni a menekülés útvonalait. A következő pillanatban azonban keresztapám elkapja a grabancát, hátulról.

- Mi a helyzet? Mit akarsz a kisebbtől? Kéne a pénze, mi? – megemeli, úgy hogy a lába szinte alig éri a földet. – Halljuk csak?

- Á! Nem igaz az! Csak beszélgetni akartam a gyerekkel!

- Ja! Értem. Akkor egyet nagyon jegyezz meg, szaros! Meg ne tudjam, hogy egy lépésnél közelebb merészkedsz a keresztfiamhoz, mert abban a pillanatban annyi neked! Megértetted? No! Mi van? Megkukultál? – gondolom erősít a szorításon hatalmas kezével, mert felszisszen a szemétláda.

- Juj! Ez fáj! – gügyögi. – Én meg majd szólok apámnak, hogy maga megvert – lép fel támadólag.

- Aha! Én ugyan nem vertelek meg, de ahogy apádat ismerem… Jobb, ha nem is mész haza! Szíjat hasít a hátadból! Csak egy szavamba kerül. No! Akkor halljam! Megértetted, hogy soha nem közelítheted meg a gyereket?

- Persze! Megígérem! Csak tessék má’ elengedni a nyakam!

- Megígérem, megígérem!

A következő pillanatban lök rajta egyet, úgyhogy a hóba tenyerel a nagylegény. Szabadnak érezve magát, aztán odafújja felém:

- Neked meg, régen rossz, csak találkozzunk!

- Jaj! Ne, ne! Csak azt ne! Nem bántom! Megígérem! – fogadkozik, miközben elsomfordál. Mi is indulunk a Ravaszlyuk felé.

Már a család is felébred, amikor hazaérünk. Nekik és a felvégben, már az új mondókával állok elő, ami soha nem hitt újévit (a begyűjtött pénzt hívtuk így) hozott a rejtekhelyemre. Apuék nagyot kacagtak, amikor a megmentőm előadta a történteket, pedig a helyzet nem is volt annyira nevetséges. A célját szerencsére elérte, mert soha többé nem volt ilyen gondom.