Talán el sem hiszitek, (de még én is erősen kétlem): Ami nemrégiben velem megesett…

A napi serte-perte utáni és még éppen a Lagzi Lajcsi előtti ágyfogásomkor – mindenféle hajcsi-hajcsi és tente-tente nélkül – alig telt el egy perc és máris a horkolás szolfézsébe merültem.

A szűk időben – az is lehet, hogy ennek is egy töredéke alatt – egyszer csak a földtörténet - millió évekkel visszagörgetett - Krémsajt időszakában arra ébredek: Valaki erősen fújtatva piszkálja a barlangom álcájának szánt rőzseköteget. Gyorsan tapogatnám a zsebeimet a személyi, a jogosítvány, vagy legalább a KISZ-tagkönyv után, de megdöbbenve tapasztalom, hogy nincs egyik sem… Sőt zseb sincs, mert valami szőrme-tangát adott rám az Áldó. Elég jól mutatok benne – vélem -, mikor az árnyékomat megpillantom a pilledő tűz mozivásznán. Te jó ég! Ki csente el a pocakom? Aztán ebbe könnyen belenyugszom, mikor a pislantáskor nemcsak az aranysugár ívet, hanem az eredetét is megpillantom.

Mi lehet ez? Már megint itt van, már megint itt zihál ez a kovácsfújtató. Tovább piszkálja a tüskeajtóm… No-no! Ne csináld! Néha teljesen eltakarja a hajnali nap beszűrődő fényét ennek a valaminek a valamije. Nyúlok a telefon után, de a szépen ledolgozott lábszárcsont, röhögő-görcsöt kap… Indítanám a számítógépet, bekapcsolás helyett azonban csak egy méretes kalcitkristály hempereg a hamuba… No majd legalább a rádió. De nincs, az sincs, sőt megdöbbenve tapasztalom, más sincs. Csődölt a TV2, meg mindahány, a mobilos reklám sem kényszeríti ránk, hogy márpedig a hülye népnek unatkozni kötelező, és ami a legfontosabb ezzel két-x-per-fél hiper kedvezményesen dicsekedni kell. Torgyán, Horn, Orbán sem naprend előttizik, Mili és Ivó is visszaszűkül a szappan előtti világba, ahol még az atomfelhő is csak természetben létezhetett.

Rosszat sejtek… Ideje felmérni a helyzetet.

A nap süt. Melegét, erejét itt benn is érezzük…

Víz van. Hiszen előttem az ívbe zárt tenyérnyi erecske…

Kaja lehet. Még akkor is, ha a maradéknak bedöglött a kézi beszélője…

A tűz él. Ha nem felejtem el, és időben dobok rá egy kis száraz ágat…

A család rendben. Még így is, hogy a kétszintes családit barlangra cseréltük és a szobák helyén egy másik járat, az ágyak helyén meg a Mari mamám Manci kecskéjének, Vitéz mamám Bori tehenének szőre-bőre szolgál.

A többiek is mindenki, minden rendben lehet! Itt biztos megfér még édesanyám ritkuló, őszre fordult haja, édesapám dalos-magnója, rekesz-emelgető nővérem kocsmája, Angyal nagyapám nagyhúzó gépe, Vitéz nagyapám vadkörtefája, nagymamáim stolverkja, zserbója. De tán még a szomszéd – sok verejtéket látott – szalagfűrésze, Kazinczi Gyuszi ezermester műhelye, Varga Feri bá’ kakukkos-fészkei, Rozi néni Mavartja is.

Már megint… Kezdek bepipulni… Nem nyugszik… Tovább próbálkozik. Ki ez? Mi ez? Mikor közelebb osonnénk, az átszűrődő fényben – látom: Ez egy hatalmas ujj! Tisztes távolban kell maradnom, nehogy egy ág a körme alól egy lavinát lekanyarítson, és mezítlábas szégyen-szemre ott temessen el a kosz. Szerencsénk van! A bejáraton nincs esélye továbbjutni. Már éppen dícsérgetni kezdem magam az otthonválasztás szakszerűsége miatt, mikor erőszakosabbra veszi a figurát. A kisebb földrengésben egy kődarab hókon vág. De még káromkodás-kímélő ajkam sem emelhetem egy cifrább körmondatra, mikor a Toncsi, a Citor, vagy a buszos Lajos cseppet sem lefitymálható hangerejét, Csikós Józsi János vitézének dallamát semmibe véve: Bődületes ordításra ered a személyvonat-másodosztály-vagonnyi ujj tulajdonosa. Elérte az első vérig hatoló, kar méretű tüskémet. Hangereje velőtrázó. Csak azért nem süketülünk meg, mert az első pillanatban olyan vastagra dugul az ember füle, hogy a Burkus tanító néni okulárja is csak kérgesedő vonyítást találna, nem a csillagszemű körmöst kiváltó zsírt.

Büszkén újságolom a családnak, hogy minő legendába illő módon üldöztetett el az akkora-nevesincs…, meg hogy borzasztó, meg hogy… Mondanám tovább, de látom, hogy csak tátognak… Mintha azt mondanák: Máskor ne igyak jeges sört este, mert elment a hangom. Összenézünk és már tudjuk, miért ez a fájdalmas csend a pontylégzéssel. Az egytojás reggeli is elkészül, mire a harmadik fordulóra az utolsó tojáshéj darabot is kivonszolom a barlangból a szakadékba. Bár még csak cakkosan, de már veszem a hívó szót. Körbeüljük, a most már nem takarékon lobogó állandót. Csipegetünk. Anyán látszik az elégedettség, Nellit sem zaklatják holmi eszperantó nyelvvizsgával, Krisztiánon is látszik, hogy milyen sikeresen temetjük el egyre reményt keltőbben a marhaságot a barlang barlangtalan végébe.

Vadászni készülünk! Az akkori szokásnak megfelelően jön mindenki: a Felvég, a Vár, a Godén, a Nagykert, a Ravasz-lyuk, a kockaháziak és az Alvég sem hiányzik. Hé! Nekik sincs puskájuk. Hogyan fogunk itt vadászni? Nem teljesen vagyok elégedett, mikor a kihegyezett, a kövön élesre koptatott fegyverarzenálon végigfutok. Én a legerősebb lándzsával büszkélkedem, ugyanis a legutóbbi hegyikristály kopácsoláskor – egy elérhető telérben – szinte előre gyártott vasdarabra leltem. Nem kellett csak egy kis formálás, máris kész volt a remekmű. Minden barlang elnéptelenedik… Megyünk… A Hetedhét-hegyen túlra… Elől a barlangfőnökök, aztán az asszonyok a gyerekekkel és a kutyákkal, a cicákkal (Sanyi, Muci meg Szipi sem hiányzik). Mivel nincs számítógép, Internet, de még egy köznapi tájoló sem, mindig a szomszédos hegyig megyünk. Mikor a hétrét-hajtott harmadik-nagyhegy tetejére érünk, az előőrs döbbenten jelenti: VÉGÜNK! Én – és az éppen a titkot már továbbadni nem tudók, csapatot formálva közelebb kúszunk. A lélegzetvételről is elfeledkezünk, mikor a kémlelőnyíláson, az Ős-kráter körül látjuk tanácskozni az óriásokat. Felidézem a hajnalt, ettől lassan hangosabban ver a szívem, mint az övék.

Tanácskoznak… kihallgatjuk őket… Himalája a vezérük… A fő gond, hogy erre már nagyon kemény a földkéreg és tovább kell vonulniuk… A saját honfoglalásukat tervezgetik: A vezér Urál asszonnyal, az Ommal, a Tigrissel, a Sárga folyóval Ázsiába tart, Andok Grand-kanyon asszonnyal, az Amazonásszal, a Missisipivel, az Érchegységgel, a szigetekkel Amerikába megy. Afrikában a Nílus anya, az Atlasszal, a Saharával, a Kongóval fog ténykedni, Óceániába Ausztrália, Új-zéland asszony és a népes szigetcsalád megy. A magányos jéghegy délre tart az Anktartiszre. Európa az Alpok és családjának marad. Megállapodnak, hogy a családok kötelesek a földrészek arculatát lakható formában kialakítani, amíg a Krémsajt-kor tart. Később minden család – külön tanácsot ülve – egyeztet tovább.

Hozzánk legközelebb Alpok vezér csapata esik. Nicsak, egy sebesült! Meglátom a hajnali látogatót, amint anyja mamutbőr szoknyájába kapaszkodva – kisírt szemmel – a sebesült ujjacskáját mutogatja, részvétet remélve. Később megtudom: Zagyvának hívják, Karancs az édesapja, Medves a mamája. Az lesz a feladatuk, hogy - a Duna családdal – Közép-Európába menjenek és a Tiszától kicsit északra – Mátra dédit nem bántva – nyomot, megélhetést tapossanak a kis Zagyvának.

Mi a fene ez már megint? Ki szurkál? És mire visszalopódznánk a csapatunkkal, rendezném a gondolataimat: Mit is mondjak? Mit is tegyünk? Hogyan tovább? Egyszer csak egy újabb marás! Az anyját! Már világosodik és ennek a méretes szúnyognak már megint, én vagyok a kivételezettje.

Szerintem, ha nem hiszed, járj utána! De talán én sem állítanám egészen biztosan, hogy mikor kinézek az ablakon nem a kis Zagyva-óriás homokozásának, kőrakásainak, saraskodásának, csintalankodásának eredménye a Hegyeshegy, a Várhegy, a Szilváskő. Ő paskolta laposra a Medves-fennsíkot, a kis Kőasztalát látogattuk oly sokszor a Várhegyen, az eltévedt „pici” lábnyomában voltunk olyan boldogok a Táncplaccon. A széljárta váracskája helyén maradt a Pécskő, az Őrhegy, a Lyukashajom. Gondos keze alakította a Korporsóhegyet, a Rónai-oldalt, hogy félrecsúszott kis ujjacskáinak nyoma a Manyik, a Ravasz-lyuk, a Csobán, a Hársas, a Buda-völgy. Az az egy ujja – a sebesült – pedig annyi erőt, tapasztalatot gyűjthetett, hogy – mikor a Bikkből egy szuszra kipipálta a Salgót és a Pakópát - meg sem állt a Tiszáig.

Zagyvaróna, 2001. szeptember 6.

Megjegyzés: A Pakópa nem más, mint a Boszorkánykő helyi neve.