:
Ma a váriakkal voltam szankázni – a Hegyes-hegy és a Vár közötti apokás úton. Jenő, Pityu meg szinte mindenki ott volt – aki számított, még a nagyobbak közül is. Nem is hinné az ember, de az őrsvezetőnk, és az a felnőtt – valami csapatvezető, a Godénból – is ott csúszkált a viszonylag jó pályán, hiszen külön úton lehetett felhúzni a szankát, és külön úton száguldoztunk lefelé. A hossza lehetett tán ötven-hatvan méter. Két kanyar volt benne, egy eredeti és egy épített ugrajtóval. Ezek nem okoztak különösebb gondot a hozzám hasonló gyakorlottabb lovagoknak. Legalábbis az első egy-két menetig, ugyanis az út nem csak lefelé vezetett. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nekünk egy igen erős vasszankánk volt, amit apu a gyárban hegesztett és gyönyörű, gyalult lecezés volt az ülőkéje. A csúszó részét – minden nyárra – szépen lekentük, valami faggyúszerű anyaggal, amit apu a köszörülés után a fejszékre szokott kenni. Ez jól megőrizte a simaságát, így nem is volt véletlen, hogy ez a szanka volt az egyik legjobb a faluban. Egy baja azonban volt. Legalább olyan nehéz volt, mint én saját magam. Mikor Erzsivel ketten mentünk vele elég simán kicígeltük a tetőre újból, de egyedül… Kész gyerekkínzás. Most, hogy Erzsi már kinőtt az iskolából, szankázni sem járt. Magamra maradtam. Bár nőttem és erősödtem is – ezt a rendes keresztapám mindig mondta az ujjhúzó erőpróbánkon – de annyit sajnos nem, hogy a szanka (tudatosan írtam a szánkó palóc nevét, aminek a tótokkal való közeli szomszédság az eredete) magától repülne fel a dombtetőre.
Sajnos gyorsan sötétedik, így talán 4-5 fordulóra jut idő, máris menni kell haza, nehogy verés legyen a vége. Könnyű lenne az út hazafelé is, mert a temető melletti úton csak felülök, és már repülök is lefelé. Persze nem igazán jó a dolog, hiszen több helyen is felelőtlenül leszórják a felnőttek az utat – nem gondolva a gyerekekre. Néha alig bírom áttuszkolni magam rajta, pedig elég meredek ez az út. A végére egész szépen begyorsulok.
Bár inkább az Akó felé mentem volna. Az út végén valami óriási borzalom vár. Az utca végén gyülekeznek az IJESZTŐK. Iszonyatosan néznek ki. Nem is tudom eldönteni, hogy emberek, vagy állatok. Szőrösek, mint a bárány. Az egyiknek egy hatalmas szarva áll az ég felé, a másiknak kettő van. Nagyon megijedtem. A szívem a torkomban dobog. Nem tudom eldönteni: Mit is tegyek? Az biztos, hogy a zabszem most nem férne arra a bizonyos helyre. Szerencsére háttal vannak felém… Megfordulok, és a Godén felé megyek… Teljes erővel fékezek, de már annyira begyorsultam, hogy a szanka elkezd farolni… Nem tudom irányítani… Egyenesen feléjük sodródom, és hátulról kibicskázom – a tehetetlenség miatt – hármójuk lábát. Szanaszét repül róluk minden, amiből kiderül: ezek aztán emberek, bőrcafatokba bújva.
Sebesen villan át az agyamon – a félelmet is legyőzve – a felismerés: hát ezek lennének azok az IJESZTŐK!
- Jaj! – nyikkanok meg ijedtemben.
- Mi a fenét csinálsz, te külyök! – hallatszik ki egy ismerős hang a hempergők káromkodásai közben. Felismerem. Csikós Jóska keresztapám az. No nem olyan igazi keresztapaság ez, hanem nyakkendőkötő. Van az embernek ugye egy keresztelő keresztapja, aztán egy bérmáló: nekem ez mindkettő Szekeres Andris, Mariska keresztanyám férje, még akkor is, ha nem jöhetett el valamiért a bérmáláskor a templomba. Aztán a nyakkendőkötő lett Julis néni kisebbik fia. Nagyon fájintos ember, az már egyszer igaz – az első, igazi, aranyozott, bőrszíjas karórát is tőle kaptam. Ez csakis az enyém. Remélem most sem lesz baj, köszönök oda bizonytalanul.
- Csókolom keresztapa! Én vagyok! – kapaszkodom bele a fülest elkerülő véletlen lehetőségbe.
- Mi a fenét csinálsz te itt, Lacika? Jól elgázoltál bennünket – mondja kissé reménykeltőbb, mosolygós hangon. Szerencsére megmenekültem. Már a többiek is csak kacagtak a történteken.
- Keresztapám az ijesztő? – csodálkozom el, és fordítom a szót a pillanatokkal ezelőtt megoldódott rejtély irányába.
- Hát ki más lenne? – nyugtázza. – Te meg jól rá is ijesztettél az IJESZTŐKRE! – mondja, most már a nevetéstől és a cigitől elfúló hangon. Hemperegnek mindannyian a röhögéstől.
- Csitt! Jönnek! – suttog hátra a sarkon álló figyelő! Gyorsan összekapkodják gönceiket, és rendezik a sorokat, mert jönnek a lányok a próbáról.
- Szaladj Laci! Menj haza! Jövőre te is jöhetsz majd velünk IJESZTŐBE. - suttogja felém keresztapám.
Megkönnyebbülten ballagok hazafelé. Azért csak fúrja a begyem: Mi is fog történni? Így időről-időre visszatekintgetek. Mikor a próbáról (színjátszó kör) hazajövő lányok a sarokhoz érnek, óriási ordítozás, sikoltozás, jajongás hallatszik, amely kicsit később aztán végtelen kacagásba torkollik… Nem hittem volna, hogy ilyen egyszerűen rendeződik ez a régi nagy titok… Jövőre én is mehetek IJESZTŐBE…
Ma – szokás szerint – könnyen kelek. Még teljesen sötét van ugyan, de a sült szalonna illata nagyon piszkálja az orromat. A fejem a dunna alatt van, mert iszonyatos hideg van, mióta itt a hidegszobában alszunk. A tégla is kihűlt így reggelre. Itt nem fűtünk, mert a bányában sincs annyi tüzelő, hogy oda is elég legyen, no és persze nem is egészséges a nagy hőségben aludni. Ezért van ez a samott-tégla – amit apu hozott a gyárból – ez kivételesen sokáig tarja a meleget. Este – amikor kiveszi anyu a sütőből – olyan forró, amit az én kezem olyan melegnek érez, még a vastag rongyon át is, mintha a tüzes platnyira tenyerelnék. Nem is nagyon szoktuk ilyenkor rátenni a lábunkat a dunna alatt, mégis csodálatosan bemelegíti a szalmazsákot is. Sokszor még reggel is langyos. Most hideg, mert kint is borzasztóan fagyos az idő. Biztos nem véletlen az sem, hogy az ijesztők is ilyenkor járnak, hiszen a vastag bőrökbe így biztosan nem izzadnak bele… Milyen buta is voltam, hogy azt hittem igazi szörnyek… Pedig gondolhattam volna… Keresztapám is ijesztő… Jövőre te is jöhetsz – cseng a fülemben a hangja… Nem fogom elmondani senkinek a titkot. Karesznak sem… Jövőre… Hú, de iszonyúan sokára lesz még jövőre… Aztán, miért csak jövőre? Szalad végig rajtam a felismerés… Miért csak jövőre?…
/Folytatása következik/
(959 szó a szövegben) (721 olvasás)
soman: (01-07-2006 @ 03:03 pm)
Nekem nagyon bejön ez a gyermeki, palócos történet. Becsülni való dolog ez; régi idők feledni készülő hagyományát őrzöd!
vp_rozika: (01-07-2006 @ 03:52 pm)
Szia Laci! Ezt a bulit jól megúsztad:-)) Várom a folytatást, Rozika
lacoba: (01-07-2006 @ 04:10 pm)
Sziasztok! Csak annyit még, hogy ezek elé majd az új könyvembe mindig jön a tudományos illetve saját kutatási anyag, aminek az első része most már ott van a Magazinba, a napokban az is folytatódik és mindig megjelöli majd, hogy mely novellák kapcsolódanak hozzá. Örülök, hogy tetszik!
AngyaliAndi: (01-07-2006 @ 04:12 pm)
Annyira tetszenek ezek a régi kis hagyományok. Kár, hogy mára már alig maradt fenn belőlük valami.
Anna1955: (01-08-2006 @ 04:45 pm)
Nagyon szeretem az írásaidat a verseidet olvasni...Köszönöm...:))))
lacoba: (01-08-2006 @ 05:02 pm)
Örülök. Nekem pedig hízelgő, hogy volt lehetőségem - ha nem is mindent - sokat megélni és felétek - a magam szerény - módján közvetíteni. Igyekszem, és jól esik és biztatás, hogy figyeltek rám, ha nem is hangos a szavam.
