Jó napnak ígérkezik a mai: Négy óra, és négy csinos, mosolygós ötös. Nagyon fognak otthon örülni. Én különösen örülök a Nyelvtan hibátlannak. Ez valami. Zsófi tanító néni ki is osztotta az ilyenkor szokásos kobaksimogatást, és a – Fog ez menni! - dicséretet. Karcsival ballagunk haza.

- Mi van veled? – kérdezi. – Olyan csendben vagy. Haragszol?

- A fenét! Dehogy, csak elgondolkodtam – tartom meg a titkomat, hiszen minden gondolatom az ijesztőn jár.

- Megyünk-e szankázni? Holnapra nem sokat kell tanulni.

- Ebben a csonthidegben? Kifagyunk. Majd hétvégén, addigra hátha langyít egy kicsit – ami egyébként igaz, de most inkább csak hivatkozás. - Ebben maradunk, amikor a kapunk előtt elválunk.

Szaporábbra veszem a lépést. Pillanatok alatt átlibbenek az udvaron. Az ajtóból a táska szinte repül a helyére. Fazék-vizit következik: Mi az ebéd? Hú! Töltött káposzta. Már a sajátunkból készül, amit ősszel szoktunk a nagyhordóba taposni. A sparhétban még van egy kis parázs. Megpiszkálom… Egy-két gyújtós, egy kis papír… Szépen belobbant. Teszek rá két nagyobbacska fát, hogy meglangyosítsam a füles lábasban. Ezt azért szeretem, mert könnyebb levenni a melegről. Nem teszem középre, mert akkor leégne, olyan hirtelen melegszik. Folyamatosan kevergetni kell így is.

Közben felidézem a káposztataposást. Úgy október felé vesznek egy csomó káposztát, amit a gyalun apu szokott felvágni. Ez a gyalu lehet vagy egy méter hosszú, harminc centi széles. Két hokedlire kerül a vége, alá felköt anyu egy abroszt, amibe a már felszeletelt káposztacsíkok esnek. A gyalu közepén van négy nagyon éles késpenge, úgy slégan. Hozzátartozik még egy kis kocsi. Ez leginkább a vályogvető-kerethez hasonlít. Ebbe teszik a negyedbe vágott káposztát. Apu ezzel együtt tologatja a késsor felett, úgy hogy kicsit nyomja lefelé a káposztát. Nagyon szép csíkokra szeleteli ez a szerkezet az egészet. Ez kerül a hordóba. Alulra egy sor, aztán só, kis torma, néhány babérlevél, két-három vadalma… Aztán megint káposzta, só, torma, babérlevél, vadóka… Úgy harmadához négy egész káposzta kerül beágyazásra. Ennek a leveleibe kerül majd a töltelék, annakidején. Ez ismétlődik, míg meg nem telik. Persze itt is meg van az én feladatom. Én vagyok a taposó. Kivételesen tisztára mosott lábbal beállok a hordóba, és folyamatosan taposom a belekerült keveréket. Szeretem ezt a munkát is, mint mindent, amit közösen csinálunk. Amikor már úgy félig van, kezd szépen lucskosodni. Ekkor szoktak megdicsérni, hogy jól csinálom. A téli nagy ünnepekre megsavanyodik, s már ebből készülhet a sok-sok finomság.

Elszaladt az idő. Nemcsak megmelegedett, de már meg is ülepedett az ebéd. Egy óra. A viszonylag ünneplőben maradok, hiszen meg kell próbálnom: Hátha már idén is mehetek IJESZTŐBE. A téli túlélőkészletet kell egy kicsit utántöltenem a zsebemben, három dióval és egy almával. A síp, a háromféleképpen nyitható bicska, a Vadölő indián kép, a zsebkendő és a két szem Negró cukor még meg van. Az asztalon lévő „Csináld meg” lista alapján az állatok etetésével is elkészülök. A tűzre is dobok néhány klatyikot (hasogatott tűzifa), a vízmelegítőbe három bögre víz… Magamra kapom a télikabátot, sálat, sapkát… Mennem kell!… Piszkosul hideg van. Ropog a hó a világos talpú, nyugati síbakancsom alatt…

- Csókolom Julis néni! Keresztapám hazaért-e már? – köszönök be a zöldségesbe.

- Szervusz apukám! Nem majd úgy félhárom körül – kapom a választ, persze én is tudom, de semmiképpen nem akartam lekésni.

- Megvárhatom itt? Legalább adok a nyulaknak is enni – terelem a szót a nekem kedvező irányba.

- Persze, de vigyázz a bakra! Nehogy megint megkapjon! – emlékeztet a legutóbbi balesetre. No nem mintha úgy nagyon kéne rá emlékeztetni. Ez a fránya jószág megharapott. Viszem neki a szénát, aztán nemhogy örülne, még beleharapott a középső ujjamba. Egy hét is eltelt, mire elkezdett gyógyulni. Magamban el is döntöttem, hogy egy fityiszt kap tőlem, nem szénát. A többiek nagyon aranyosak. Fantasztikusan selymes a szőrük. A kicsik pedig egyenesen csodálatosak. A kis orrocskájuk folyamatosan mozog, úgy mintha mi az orrunkat mozgatnánk. Mulatságos, de Feri bácsi szerint a nyusziknak ez ugyanolyan fontos, mint nekünk a pislogás. Igen ebben lehet igazság, mert a nagyfülűek pedig nem pislognak. Karcsival már utánozni is tudjuk a hangtalan murcogásukat, úgy hogy a szánk két oldalát beszívjuk – egy kis nyolcast kialakítva a felső és az alsó szájszélből. Még mozgatni is hasonlóképpen tudjuk, a felnőttek nem kis mosolygását kiváltva.

Egyébként nem tudom, mi a fenét szeretnek a nyulak ezen a szénán. Az rendben van, hogy nagyon jó illata van, meg hogy iszonyú jót lehet benne szundítani… No, de megenni!? Mindegy. Nekik biztos ízlik, mert pillanatok alatt elmorzsikálnak egy kisebb rakást… Mennyi lehet az idő?… Így télen nem nagyon látszik a nap, tehát csak az órára lehet hagyatkozni…

Ahogy elmegyek a szerszámos mellett – az ajtóablakon keresztül – valami érdekesre lettem figyelmes. Visszalépek. Nem csalt meg a szemem. Az ijesztőbőrök vannak a munkásruhák fogasára akasztva. Körbenézek. Senki. A következő pillanatban már ott állok a tegnap szertefoszlott nagy titok nyitja előtt. Megsimogatom. Nagyon sima a szőre. Kiszárított nyúlbőrből, lehet összefércelve. A hátulsó része már szúrósabb. Az biztosan kecskebőr. A sisakrészt is meglelem a szekrény sarkában. Erősen oda van fogatva a két tehénszarv a bőrökhöz. Jól össze van hozva – az egyszer biztos. Évekig be lehetett vele csapni, bár azért már tavaly is gyanítottam valamit, amikor nálunk jártak, és az egyikük hangja nagyon ismerősnek tűnt. Szerintem az is keresztapám volt. A fejemre illesztem. Kicsit nagy, meg aztán büdös is. Elől van rajta több kis nyílás, azon keresztül lehetne látni, de úgy billeg a fejemen, hogy alig bírom megtartani. A szarvak teljesen lehúzzák. Próbálnám helyreigazítani, de nagyon kevés a két kezem. Hol itt csúszik hátra, hol ott oldalra. A franc egye meg, hogy lesz ebből estére IJESZTŐBE MENÉS? Majd kitalál az én keresztapám valamit.

Hoppá! Lehet, hogy tényleg komolyan gondolta, hogy csak jövőre mehetek? Morfondírozok magamban, amikor nyikorog az ajtó: No! Most aztán megbuktam! Hirtelen még a kisujjamban is dobog a szívem… Továbbra sem látok semmit, aki pedig nyitotta az ajtót – nem szól… Kicsit be vagyok ijedve… Leveszem a fejemről, és fellélegzek: Tőréék kutyája szökött át megint. Nagyon ügyes. Ki tudja nyitni a kaput, és ezek szerint a szerszámos ajtaját is. Látom, amint odébb oldalog. Megijedt! Döbbenek rá. Nem erre számított. Ugat cefetül, és egyre kétségbeesetten. Gyorsan mindent a helyére teszek. Ideje utánanézni mennyi az idő? Jöhetne már keresztapám a dolgozóból.

Ahogy kilépek az ajtón a kutya is megnyugszik, az ismerős arc láttán. Elég nagy csend van mindenütt. Még mindig nem ért volna haza? Kettőre veszem a hét lépcsőfokot. Az előszobában aztán hallom az ismerős hangot.

- Csókolom keresztapa!

- Mi a helyzet keresztfiam? Ne csókolomozz itt nekem! Egyszerűen csak mond azt, hogy szevasz, aztán kész! A végén még öregembernek néznek.

- Tényleg? Mondhatom úgy? És azt is, hogy gyere, nem pedig jöjjön?

- Úgy bizony! Nagylegény lettél! Már van karórád is. Meg már azt is hallottam, hogy a lányok is keringetnek.

- Keresztapám! Akkor megyünk IJESZTŐBE? – fordítom a dolgot a kedvező irányba.

- Hát! Nem azt mondtam, hogy majd jövőre?

- De! Igen! Csak…

- Jó! Értek én a szóból. Bekapok valamit, addig besötétedik, utána indulunk. Aztán kit fogunk megriasztani?

- Azt én nem tudom, de biztos találunk valakit.

Közben átöltözött, és együtt ballagunk a konyhába. Julis néni már ki is szedte székelykáposztát. Nagyon finomat tud főzni. Húsvétkor is degeszre zabáltam magam. Alig fértem ki az ajtón.

- Gyere apukám! Neked is szedtem. Tudom, hogy szereted. – Ezzel meg is oldódott az ügy. Nem kellett kérnem. Ezt a szüleim nem szeretik, így nem is nagyon szoktam csak nagy unszolásokra elfogadni még a legjobb falatokat sem. Már az is előfordult, hogy emiatt az iszonyúan illatos laposhústól is elestem. Nem vagyok káromkodós, de akkor elengedtem egy kanyarítást a legcifrábból. Persze csak úgy magamban. Milyen jó is lenne most még a kemencében sült kenyér. Sajnos már néhány éve nem sütünk. Csikósék konyhája még utána egy évig illatozott az igazi kenyér illatától. Most már csak üzleti kenyér van náluk is. Mindegy. Ezzel sem rosszabb. Szinte tele van füstölt oldalassal. Az dobja meg rendesen az ízét.

- Hogy is volt azzal a szép, kis cirkuszos lánnyal? – kérdezi keresztapám.

- Elment. Anci baba elment – válaszolok, de ez mindig nagyon nehezemre esik, mert a bőgés keringet. A helyzet ugyanis az, mi úgy váltunk el a könnyek között az utolsó estén, hogy jövő nyáron újra jönnek. Azonban a volt focipályán a következő évben elkezdődött az új iskola építése. A cirkusznak így nem volt hová jönnie, bár itt jártak, de én iskolában voltam, és oda nem jöttek be. Ennek is már lassan két éve. Néha nagyon hiányzik, főleg amikor magányosan elmélkedek.

- Majd jön idén! Figyusz! Én úgy hallottam, idén jönnek majd a Fesziház melletti térre – csillantja meg a reményt a szemem sarkán.

- Tényleg? Bizti!

- Majd meglátod! No induljunk, mert még keresni kell neked is maskarát.

Válogatunk a bőrök között. Jól összekötözi rajtam, hiszen nem nagyon szabad össze-vissza lógnia, leesnie rólam. Alig látok ki. Nagyokat tüsszentek, mert a szőrme birizgálja az orromat. Lassan azért elkészülünk. Menetkész a csapat, legalábbis az egyik része. A kapuban már 4-5 iszonyat várakozik. Milyen érdekes, hogy még tegnap este is közel álltam a betojáshoz, amikor megpillantottam őket. Elindulunk. Szerintem anyu sem ismerne rám. Menetközben szépen összegyűlik mindenki. A tanács előtti kis térre megyünk. Senkit nem ismerek fel, mert a sok gönc eltorzítja a hangjukat is. Igyekszem mindig keresztapám mellett maradni, őt felismerem a fel és lekonyuló szarváról. Közben megtárgyalják hová menjünk. Én csak megyek, egy pillanatra sem tévesztve szem elől a főnököt.

Egyik maskara előremegy. Bekopogunk, de inkább bezörög egy házhoz. Aztán gyorsan ő is elbújik. Közben gyenge morgó hangokat adunk ki a szánkkal. Erzsi osztálytársa lakik itt. Kinyílik az ajtó, és nem lát senkit, csak a gyenge morgást hallja, s ijedten beszalad… Kis idő múlva újabb zörgés, most az ablakon. Ismét morgás, most már hangosabban, amikor pedig elhúzódik egy kicsit a függöny, egy maskara elszalad előtte.

Óriási sikoltás hallatszik bentről. Kint pedig beindul az artikulátlan ordítás, vonyítás, vakogás. Nem is csodálom, hogy ettől sikongat valaki. Hatalmas nagy forgatag indul el az udvaron. Középre papír és rongydarabokat dobnak, aztán meggyújtják. Körbetáncoljuk. Közben, aki az ajtóhoz, ablakhoz ér megzörgeti. Bent egyre nagyobb a sikoltozás, riadalom. Folyamatosan tekingetnek kifelé, fehérre riadt arccal. Ahogy magasodik a tűz lángja, úgy erősödik az érthetetlen szövegű mormolás. Ennek nincs szövege. Csak olyan össze-visszaság. Később előre áll keresztapám, és elváltoztatott hangon mondja:

- Jó estét! Jó estét! Szelleműzni, ördögkergetni jöttünk! Oldalszalonnát, kolbászt kérünk, hogy az ajtóra kenjük! Jó pálinkát ide, hogy égjen rendesen a maskarák tüze!

- Gyerünk, gyerünk! Ide, ide! – Ezt már mindannyian kántáljuk. Talán kétszer ismétlődik az egész, amikor nyílik az ajtó. Ekkor már a szomszédok is a kerítés körül állnak. A gazda kijön egy kosárral.

- Adj Isten! Ijesztők! Vigyétek, vigyétek! A rontást a fenébe vigyétek!

Szépen körbeviszi a féldecis poharat. Mindenkinek tölt. Lassan kimerészkednek az asszonyok is, a szeletelt kenyérrel, süteménnyel. Látszik, hogy közben ünneplőbe öltöztek. A gazda hozzám érkezik. Tölt. A rettenetes bűz megcsap.

- Nem, nem! Nem kérek!

- Dehogynem! – kapja el keresztapám, s a következő pillanatban már le is legyintette.

Hatalmas a hangzavar. Most már nem ijesztgetünk. Össze-visszabeszélgetés folyik. Megérkezett a kaja. Ez igen. Nagyon finom. Ebből pótolhatom a lemaradást.

- Elvisszük nagyuram! Az eladót visszük gazduram! – és közben húznák a kapu felé a sikoltozó leányzót.

- Majd, ha jegybe kértétek, akkor vigyétek! – Ügyesen beszaladnak a házba, és magukra zárják az ajtót. Ezután megmaradt szalonnadarabbal keresztet rajzol az egyszarvú maskara az ajtó külsejére.

Morgolódások, vonyítások közepette lassan, kimérten kimegyünk a kapunk. Indulunk a következő házhoz, majd egy újabbhoz.

Pontosan ki volt ez találva. Mindig lányos házhoz mentünk. Érdekes mindig minden ugyanúgy ismétlődik, csak éppen a végén már nem tudok annyit enni. Az is igaz, hogy a mondókát nem mindenki tudja a házaknál. Négy este jártuk a falut, a kutyák folyamatos ugatásától kísérve. Nagyon szép esték voltak ezek. Én is maskara lettem. A legfiatalabb maskara, a pálinkautáló fajtából.

A negyedik nap végén a mi házunkhoz érkeztünk. Alig bírom türtőztetni magam. Izgulok. Minden folyik a maga útján. Nem ismernek fel. Kicsit még kuncogok is Erzsi ijedségén. A végén, amikor a kolbászból veszek, odasúgom neki:

- Erzsi! Én vagyok!

- Azta! Ezért lógsz mostanában minden este, mi meg azt hittük koncsorogsz.

- Csitt! – intem csendre, hogy anyunak is meg legyen a meglepetés.

- Eriggy te külyök! Ne bomolj! Ej! Nagyon eleven vagy – nyugtázza édesanyám az önleleplezést néhány perccel később.

Az egész ijesztőzés nálunk zárult. Itt mindenkiről lekerül a maskara, amikor édesapámmal elővetetik a muzsikát. Most már mindenkit felismerek. Kicsit meglepődnek, hogy én miként kerülök ide, de a nagy táncolás, éneklés közben ennek már elveszik a jelentősége.

Ebben az időben igazán jó kultúrélet járt felénk. A fiatalok örömmel vettek rész az ilyen és ehhez hasonló megmozdulásokon. Ez egészen addig tartott, míg keresztapámat behívták katonának. Ezekben az években mindig mentünk IJESZTŐBE. Azután, ha volt is ijesztőzés, már sosem volt ilyen szervezett.