A csizmás bagószag következik. Ez már ember, hiszen büdös – mondaná nagyapám, akinél: a bagó a nyelv alatt, péppé rágva egy fontos léptéket jelölt. A borbély biztos nem pontosan így vélekedik, mert a végén kezdi: a csodaszesszel. Egy csattintás ide, egy nyisszantás oda, egy fenés, egy kis borotva, a végén megint szesz... Aztán már hangzik is a vezényszó.

Én következem. Biztos, ami biztos: előre ígértetem az én nagylelkűmmel a csokit. A mindenit! Mekkora tükör. Még jó, hogy rám legyinti azt az óriási kendőt, így nagyjából úgy félig kitöltöm. Miután pirosra méltatta mamám arcán a mákos gubát, a gondosan egymás mellé sorakoztatott szerszámoké a szerep. No azért nem teljesen! Miközben – az ünnepi rózsaszín-szappan illatú ujjaival – enyhén benedvesíti a hajam – be sem áll a szája. Gondolom levegőhöz jutott az előző bagós vendégfelhő után. Jöhet a valószínűtlenül hegyes, a fésűs olló, a főszerszám az egy kézerővel működő csodagép... Megint olló... Megint nyissz.
- Szegény Jano bá', hogy elment...
- Legalább szép halála volt...
Megint fésű... Megint sissz...
- Nem kéne már ez az eső...
- A miénk is egészen megdőlt...
Aztán a varázsgép... Hű! Milyen hideg...
- Bár Mari ángyo nem akarja lagzi lesz...
- Mit nem akar, és mit akar?… Szerintem még keresve sem találna jobbat... Már majd elalszom, olyan kellemesen birizgálja a fejem. Máris jön a vezényszó. No-no!
- A szag? - Reklamálom. Megkapom. Bekeni a kobakomat. Dagad a mellem! Még legyűröm a Gránát kockát (kis méretű csoki), máris csikófrizurás búbomig lep a pihedunna.

Eljött a reggel. Ma vehetem fel először az új gatyát, a duplán varrt trikót. Már a reggeli cukros zsíros kenyér is magasabb sebességgel szalad a helyére, hiszen érzi: valamiért más ez a nap, mint a többi. A lavór (egy mosakodó edény, népiesen) langyos vizét gondosan távol tartom a hajamtól – no ez kicsit túlzás inkább a fejemtől – nehogy a "szag" sérüljön. A kissé lejtősen tört tükörben szemrevételezem a művet, nyugtázhatom, hogy a Nagy Paja csikója is irigykedne pár szál, mértani pontossággal megalkotott frizurám láttán.

Úgy hírlik: rossz gyerek vagyok. Nem vállal senki. Nem mehetek a Csemetébe, nem szívlelik a rendcsinálásomat az ujjnyi fák, a hamvasok (a batyu helyi elnevezése) között. Nem nekem való a kapálás sem a Dióson, nagyanyám a friss töltés elhomokozását fájlalja. Az ember oldal meg dolgozik. A másik vonal – csúzlimat a rágókával összekeverő – Zolikát dajkálja, pedig Ő még tőlem is rosszabb, amikor teletojja a nem klott gatyáját. Ki érti ezt? A játszópajtások jobbak lehetnek, mert elkeltek a vigyázó listán. És a nővérem? Csak nem? Á! Az nem lehet. Ő jó! Meg is főz, mire a dologból hazaérnek... Bújócskát, cicát is játszik... Talán a sok babázás lehet a rovásán… No, és én miért lennék rossz? Ezt nem értem.

Nincs mese: önállósodni kell! Feltöltöm a még fényes gatya mindkét zsebét az elmaradhatatlan kellékekkel: Első a fehérgumis csúzli, bár először a "felnőtt" feketegumist is megpróbálom – csak úgy játszásiból – de erről gyorsan leteszek. Aztán néhány méretbevágó kerek kavics, a Jancsi és Juliskás zsebkendő, két szem (darab) stolwerk (karamella cukorka), öt gomb, a mézeskalácsról megmentett színes huszárkép, és néhány ropogós cseresznye.

Elégedett vagyok, a gatyám új gumija még elég erős, így a derekamon marad a foltot még hírből sem ismerő büszkeségem. Erzsinek csak az előttünk lévő régi focipályát jelentem be célul, hiszen elengedésemben csak addig lehet illetékes.

Usgyi! Naná, hogy a másik a cél. Egyáltalán: ott van kapu, meg a hasonló sorstársak mind ott tanyáznak. Ugyan még beállni nem nagyon hagynak, így mi kis taknyosok – talán hárman-négyen – itt is bújócskázunk, méghozzá ipi-apacsra (a bújócska azon fajtája, amiben ötvöződik a cicázással, mert a megtalálás után még a megadott hunyóhelyen le is kellett ütni, sima érintéssel, a megtaláltat. Például: IPI-APACS SANYI).

A Kópi meg a Lóczki összekapnak, én meg továbbállok. Nem nagyon szeretem a verekedést. Persze, ha kell, megvédem magam. Tudják is ezt, mióta azt a csobáni harmadikost földhöz vágtam, mikor le akarta választani a kezemről az előző napi négy ötösért kiérdemelt Fruttit.

Mivel a túlélő-készlet – ezen része – már elfogyott, a Papkert felé veszem az irányt. Itt több korai alma is érésnek indult már. Az út sikeres, mivel a nyári almából – sokadik próbálkozásra – néhányat levadászok. No, ekkor kezdődtek a bajok. Egy méretes fa hosszúkás odvában fészekre figyelek fel, amint az anyjuk valami bogarat hoz a kicsiknek. Olyan a hangjuk, mint mikor édesapám sípolását szeretném utánozni a két filléressel. Elég magasan van a bejárat. Távolabbról is körbe járom. Meg kell néznem, hogy tollasok-e már? Jól felmérhetően, ezt a mosóteknő méretű törzset nem tudom megmászni. Társ egy sincs a látóhatáron belül, gondolom mindenki megéhezett, így az sincs, aki bakot álljon.

Már majdnem haza felé veszem az irányt, mikor megakad a szemem egy téglarakáson. Már hordom is, építem az állványzatot. Öt darabot egymásra rakok... Próba... Kevés! Még kettővel magasítok... Bár ne tettem volna! Így már be tudok nyúlni, de nem számoltam azzal, hogy a védettnek vélt otthonnak lefelé is van kiterjedése. Ágaskodom... Már majdnem beérek egyszer csak – SUTTY – lábujjammal kilököm magam alól az alkalmi bakot. Jobb kezemnél felakasztva lógok, mint az édesapám történetében a rossz gébics-fióka. Szagos csikófrizura ide, új gatya oda, borzalmasan nézhetek ki. Próbálom az ék alakú csapdából kiszabadítani magam. Először úgy, hogy a bal kezemmel szeretnék fogást venni valahol, de nem megy. Az odú szélét nem érem el, útban a másik kezem. A lábammal is hiába kalimpálok, a vastag törzset csak a lábujjammal piszkálom. Valaki segítsen! Kiáltani szégyenemben nem merek, így marad az egyre reménytelenebb próbálkozás. A tehetetlenség miatt már fáj is. Úgy látszik: mégis rossz gyerek vagyok. Nincs más lehetőség: Itt segítség kell, konstatálom. Majd csak jön valaki. Itt megint megakadok... Mi lesz, ha ismerős jön? Mit mondok Neki? Arra még gondolni sem merek, hogy otthon is megtudják. A fenébe! A gyomrom is korog. A nővérem macsánkája (paprikáskrumpli) szalad át előttem, bár-csak keresne. Összeszedem magam. Óriásit lendítek a törzs felé. A lábammal így éppen elérem. Szeretném kiereszteni a körmömet, mint a Kormi cica mikor túljátszottuk a pofozkodást... Sajnos nem megy. Égető hasítás a csuklómon...

Újra csüngök, mint a lengőteke a kocsmaudvaron. Ennek fele sem tréfa! Most már kiegyeznék két-három nagy taslival (füles), csak szabaduljak. Legalább valaki a játszótársak közül, már jól lakva tévedhetne erre, vagy még a Bolond Pista is biztos segítene, pedig a múltkoriban kiröhögtük. Órák, vagy percek teltek el? Fel sem tudom mérni, de az biztos, hogy már azt sem érzem a zsibbadástól, hogy meg van-e egyáltalán a kezem. Bőgni már nem tudok, a piszegésre is alig futja, mikor végre hangokat hallok. Valahonnét a hátam mögül jön:
- Kellett neked! Te hülye taknyos! No, gyere! Mutasd! Nagyon fáj? – Ő az, aki a Táncplaccon a világos tupírozott hajúval táncolt.
- Ugye nem tetszik elmondani apunak? Ugye nem? - kérlelem, majd köszönöm gyanánt egy nyári almát halászok elő a zsebemből. A kezébe nyomom és már szaladok is, sűrű „Csókolom"-ok közepette.

Dehogy szaladok… Repülök… Meg sem állok hazáig. A kapuban megcsap a krumpli illata!
- Hol a fenébe jártál? Majd megmondalak! – Hallgatok, mint a Kuka. Tudom, sosem tenné. A gyomrom szólal meg először.
Gyerünk! Arra enni azonnal, mert már úgyis kihűlt! – Cseng anyáskodó hangja. A kézmosáskor majdnem lebukok, meglátja a kék horzsolásos foltot, de kimagyarázom magam. No, végre! Tele a gyomor. Kisangyalként gyűjtöm be a tojást, etetem meg Kocát. Első szóra – nem ez szokott lenni a gyakorlat – szedem le a zöldbabot.
- Máskor is ilyen jónak kéne lenned! – dicsér a nővérem.

Pedig, ha tudná! Mekkora szégyen is az én szégyenem. A csikófrizurás gébics még lefekvéskor sem hagy nyugodni. Azzal alszom el: talán most én is csupa kisbetűvel írnám a saját nevemet, ha tehetném.