A házunk előtt egy hatalmas üres tér keletkezett, mivel új focipályát építettek a Papkert mellett. Ez nagy szerencse – kiváltképp nekünk ravaszlyuki gyerekeknek – hiszen ide nyugodt szívvel elengedhettek bárkit, mert messziről belátható volt az egész. Mi is nagyon szeretünk itt játszani: focizni, fogócskázni, kocsizni a nagyobbrészt füves zagyvai grundon. Szünidőben szinte mindig megtelt. Reggeltől estig – kis ebédszünettel – meccseltünk. A pálya méretét annak megfelelően lehetett növelni, vagy éppen csökkenteni, ahányan voltunk. Néha az is előfordult, hogy a lakhely szerint alakultak csapatok. Ez nagyon érdekes volt – mi a falu közepén laktunk – így hol az alvéghez, hol a felvéghez tartoztunk. Nagy mérkőzések voltak ezek. Szerintem vetekedtek azzal a 6:3-as angol-magyarral, amiről – ha a foci szóba került – büszkén, valami utánozhatatlan csillogással a szemében beszélt mindenki, még a felnőttek is. Persze csak úgy a mi gondolatainkban, hiszen még mezünk sem volt, csak gatyánk, no és az sem egyforma. Lábszárról, igazi stoplisról pedig csak az álmaink szóltak. Kicsit a labdával is így voltunk. Nagyon büszke és elismert voltam, amikor karácsonyra én is fűzős focit kaptam, a Jézuskától. Igaz egy kicsit kisebbet a kelleténél – csak 4-es volt, az 5-ös helyett – de ettől kezdve – a választáskor - egy picinyke szinttel előbbre kerültem a listán. Aztán ahogy nőttünk, ügyesedtünk, fokozatosan feljebb kúsztunk a létrán.

Erre a nagy térre hordták aratáskor a kévéket. Óriási kazlakat építettek, a cséplés is itt volt. Aztán – talán úgy évente – ez adott helyt az állatvásárnak is. Ilyenkor adták-vették a lovakat, a csikókat, a teheneket, a borjút, néha bikát és tinót is. Ez a tinó is egy érdekes a magam fajta – minden lében kanál – gyerek számára. Mert hát ez bikának született, kiherélték, így lett belőle: tinó. Hogy ez mire volt jó? Nagy utánjárásba kerül, mire körvonalazódik valami a dologról. Ez nagyjából így fest: Sok kis bika születik… Nem kell annyi… Ha kiherélik, jobban hízik… Nem is bántják egymást… No és finom a húsa… Mi is gyakran vettünk ilyen vásár alkalmával kismalacot, abból a mangalica fajtából, mert az aztán jófajta. Szegények nagyon visítoztak abban a kis ketrecben összezárva, ezért aztán gyorsan megszoktak nálunk. Tán’ az első éjszaka keresték csak az anyjukat, aztán nem sírtak többé, csak amikor megéheztek. Ezt a vásárt mi nem szerettük gyerekek, ugyanis az emberek mindent összeszemeteltek, az állatok mindent összetrágyáztak a grundunkon. De nem úgy ám érintőlegesen – mint a csirék, vagy a libák – hanem tisztességesen. Sokszor kellett kerülgetni a hatalmas lepényeket, aztán egy óvatlan pillanatban még nagyot is lehetett rajta tanyázni. Apuék viszont örültek, mert összegyűjtve hordták a trágyadombra, később pedig a kertbe a növények alá. Egyébként sokszor őriztük, legeltettük itt, főként a kislibákat, a kiscsirkéket, mert gyönyörű, zsenge fű nőtt – különösen a szélein. Érdekes dolog, hogy itt bögreszám szedtük a sziromnélküli kamillát, amit aztán – megszárítva – gyógyításra is lehetett használni. Az ebből készült tea jó volt a megfázás különféle nyavalyáira, felszakította a slajmot az ember torkáról, aztán az árpás, begyulladt szemre is kiváló orvosság. Sőt, ha édesapám szeme sokat kapott a hegesztéstől a gyárban, akkor is ezzel törölgették, és persze – reszelt krumpli-borogatással együtt – mindig meg is gyógyult tőle. Szintén ezen a szabad téren állították fel a sátrukat, a vándorcirkuszosok. Egyszer-kétszer jöttek el Zagyvára évente. Nem mindig ugyanaz a csoport, hanem valamilyen módszer szerint váltogatták egymást. Történt egyszer, hogy arra ébredek: óriási mozgás, kiabálás, csattogás szűrődik be az ablakon. Ahogy kikémlelek, látom:

MEGJÖTTEK A CIRKUSZOSOK!

Olyan gyorsan teszem menetkésszé magam, mint a moziban – azon a gyorsított filmen – a keménykalapos, görbebotos, nagycipős, kisbajszos emberke. Még a reggelinek szánt hagymás tojás is árván marad, máris ott ülök a kapunk előtt néhány méterrel, nehogy valamiről lemaradjak. Körben állnak a szekerek és a két nagy, pöfögős autó, mintha valaki szépen megrajzolta volna a helyüket. Középen egy hatalmas kör marad, amibe éppen nagy oszlopokat cipelnek. Belehelyezik valami talpszerűbe… Kötelet visznek-hoznak… Emitt megmérik… Ott megkötik… Erre húznak rajta… Arra jól megfeszítik... A legerősebbnek látszó kötélhez vezetnek két lovat, és egyszer csak a hatalmas oszlop el kezd emelkedni. Valahogy azon a kisebb oszlopon keresztül billentették fel, és mikor egyenesbe ér több irányból is tartják a kötelekkel, alul pedig valami retesz-félét dugnak át a talpán. Szájtátóan magas, magasabb az óvodakerti gesztenyefáktól. A köteleket is rögzítik, később újabb ilyen égbenyúló oszlopot is felállítanak. Ekkor érkezik Karesz. Gyorsan újságolom a történteket. Közelebb kell mennünk, mert innét már alig követhető: mit is működnek a nagy nyüzsgés közepén? Elfoglaljuk az újabb megfigyelő-helyet. Nem zavarnak el. Jól választottunk. Fahánccsal, fűrészporral, szalmával kevert valamivel szórják fel a nagyjából, de mégis pontosan elképzelt kört. Most jön sátor. Borzasztóan nagy, csigákkal húzzák fel az oszlopok tetejébe, majd ördöngös módon megfeszítik, és mindenütt rögzítik. Nagyon értik a dolgukat, nem győzzük csak a fejünket kapkodni.

Aztán hirtelen feltűnik – az egyik lakószekér felől – egy kislány. Mit kislány! Egy valóságos, élő angyal. Mintha a templom faláról, vagy valamelyik szentképről röppent volna elénk. Gyönyörűen hullámzik a szöszi haja, virul az a piros-pozsgás arca, ragyog a kék szeme, csillog a ruhája, sereg a szoknyája, még a hajában is ott a dísz. Hiszen ez egy igazi, élő angyal, csak éppen a szárnyacskája hiányzik – csodálkozunk rá mindketten. Most már csak az a nagy kérdés marad, hogy fütyije, vagy punija van. Ugyanis Rozi néni – Karcsi morcos mamája – azt mondta a múltkor: „Azért van az angyalok köldökére rálegyintve az a fátyolszerű valami, mert bizony pepesük van, és nehogy kilátszódjon a csúnyájuk”. Ezen nagyot csodálkoztunk. Én, mint az idősebb, tapasztaltabb mondtam is Karcsinak, hogy szerintem ez nem teljes így lehet, mert hát a hajuk hosszú, az arcuk tiszta lányos, aztán akiken ruha van, mindegyikükön szoknyát látni. Legfeljebb az fordulhat elő, hogy van fiú és lány angyalka is. Akkor Karcsinak el kellett magyaráznom, hogy a lányok lába között punci, puni, nuni, cuni van, ami sokkal jobban hasonlít egy lapos kis fél barackra, mintsem egy fütyire, fityiszre, pepesre, pöpösre vagy pislantóra. Könnyű volt nekem, hiszen én már a gyakorlatban is egyeztettem ezt a dolgot – persze szigorúan kölcsönösségi alapon – a hasonló korú lányokkal. Nehezen értette meg, mert a nevekkel is további gond volt, hogy mindenkinél más-más ugyanannak a bizonyos dolognak a neve. Itt vagyunk például mi. Neki pepese, nekem fityiszem van. Aztán azzal megfogtam, hogy azért lehet más a neve, mert példának okául: őt Karcsinak, engem pedig Lacinak hívnak.

Most pedig itt ez a gyönyörűséges kis angyalka. Hát vonyítós kutya legyek, ha ez nem lány. Hasonló korú lehet, mint mi. Ahogy egyre jobban nem tévesztem szem elől, még biztosabb vagyok a dolgomban. Egy kis időbe telik, míg közelebb ér. Még jobban szemrevételezhetem. Látszik, ő is kiszúr bennünket, de kanyart vesz. Nem erre tart, hanem valahová a túloldalra. Aztán néhány pillanat: - Anci baba! Gyere reggelizni! – kiabál egy magyaros ruhába öltözött kerekded, de szépséges asszonyság. Most visszafelé libben el előttünk. Mindkettőnk feje tisztességesen követi, a szemünkről nem is beszélve. Eközben a néhány perc alatt, aztán a legfurmányosabb dolgot is csinálhatták volna tőlünk, nem nagyon kaptunk volna tőle szemtengelyferdülést. Most, hogy elmúlt az ámulat, látom, hogy már körben is lassan kész a sátor utca felőli része. Oda már hordják be az ülőhelyeket. Nagy csaholás, nyerítés hallatszik a kőfal irányából. Elhatározzuk: megkeressük az állatokat. A falu felé eső oldalon találjuk meg a ketreceket, látunk szebbnél-szebb lovakat, póni is van. A legkülönfélébb kutyák, kicsik és nagytermetűeket is. Aztán egy ketrecben két nagyobbacska, az egyikőjük nyakában pedig egy gyerekmajom bolhászkodik. Távolabb – egy vastagabb ráccsal körbevéve – pedig egy, nem túl nagy elefánt lóbálja a szabad lábát és az ormányát, mert hát szegénynek egy nagy karóhoz kötötték a hátsó lábát. Alig telt el néhány óra már áll a sátor, és az egész cirkusz berendezkedett. Persze azért mindig sürgő-forgó emberekbe botlunk, de olyan nagy látványosság már nem várható. Így lassan hazafelé vesszük az irányt. Alig haladok tovább az angyalkáék lakószekere mellett, mikor hallom a hátam mögül:
- Szervusz fiatalúr! – az előbbi asszonyság az.
- Csókolom! – köszönök vissza jó hangosan, annak ellenére, hogy még sohasem szólított így eddig senki.
- Itt laksz abban a szép, nagy házban? – kérdezi.
- Persze. És a néni hol lakik? – kérdezek vissza tisztelettudóan.
- Hát mi, nyáron ebben a szekérben, télen pedig Pest mellett. Megtennéd, hogy hazaszaladsz, kérdezd meg: kaphatunk-e ivóvizet a kutatokról? – Már szedem is a lábam. Otthon azonban csak ketten vagyunk a nővéremmel, de mentőötletként eszembe jut Vitéz mamám. Kérdezem…
- Persze Apukám! Legalább majd ingyen mehettek be az előadásra. Legutóbb is úgy volt. – Érdekes erre nem emlékszem. Igen legutóbb nyaraltam éppen, előzőleg meg még túl kicsi lehettem, aztán csak a bohócok maradtak meg a fejemben. Nosza! Futás vissza. Titkon abban reménykedem, Anci baba is kint lesz.
- Csókolom Néni! Azt üzeni az én mamám: jöjjenek csak vízért! Legalább majd ingyen mehetünk az előadásra, mint legutóbb. – Hadarom kissé a levegő után kapkodva.
- Egyébként, hogy hívnak fiatalúr? – Nagyon hízelgőnek érzem ezt a megszólítást.
- Földi Laci vagyok. És a nénit, hogy hívják? – kérdezek vissza ismét illem szerint.
- Annuska vagyok, néni nélkül. Aztán van nekem egy kislányom, akkora, mint Te.
- Ő az Anci baba?
- Igen. Anci baba gyere csak, milyen játszótársat találtam Neked! – A kis szőke hurkák előbukkannak az ajtószerű bejárat mögül. Piros lehetek, mint a pipacs, de megéri. Kezdek teljesen bizonyos lenni benne, hogy róla festették az angyalképeket, de az is lehet, talán fordítva. – Nézd csak! Laci Fiatalúrék adnak nekünk a kútról ivóvizet. Gyere, hozunk is egy fordulót! – és bemegy az edényekért.
- Szervusz! – mondja csilingelő hangon Anci baba. – Láttalak ám az előbb benneteket a sátornál.
- Szervusz! Mi is láttunk. Nagyon szép a ruhád.
- Ez a próbáló! A fellépő még szebb, majd meglátod. - Annuska megjelenik a két rocskával, Anci baba egy kis tejeskandlit kap. Együtt indulunk. Alig érek talajt az örömtől, úgy mutatom az utat. Már előre tárom a kaput. A kúthoz érve, Rozi mamám jelenik meg a verandaajtóban.
- Isten hozta magukat! Jöjjenek csak nyugodtan! Szerencsére nagyon bővizű a kutunk.
- Igazán köszönjük! Nagyon ügyes unokája van asszonyom.
- Ügyes, az biztos! Csak ne kelljen az embernek a szemével követni, mert cikázik, mint a szitakötő. - Annuska már engedi is le a rocskát, Anci baba pedig közeledni szeretne a kúthoz. Bele szeretne látni. Gyorsan kapom el a kezét, és húzom hátrébb.
- Nem szabad! Nem lehet! Gyerek nem mehet közel! Egy rossz mozdulat és belebomlik. – Megtorpan. Hallgat a szépszóra.
- Igen. Jól beszélsz Lacika!- Közben a pindurka kezecske – még az enyémtől is kisebb – a még apróbb puha ujjacskákkal a tenyeremben marad. - Megmutathatom Anci babának a játékaimat? – kérdezem, ezzel is próbálnám még egy kis időre állandósítani a kialakult helyzetet.
- Sajnos most nem lehet, mert próbálunk. De, ha ő is akarja. Ebéd után átjöhet, persze csak akkor, ha olvastok egy kicsit.
- Már hogyne szeretnék jönni – dalolja, és elfogadva a véletlen kézfogást: játszópajtásává fogad. Ő sem engedi el a kezem egész addig, amíg a szekérhez nem érünk a vízzel. Egy kicsit a fülem is megbódul, így alig hallom, ahogy mondja Annuska:
- Délben kezdődik a próba.
- Nem akarod megnézni, hogyan próbálunk? – csiviteli Anci baba. Alig tudom kinyögni:
- Persze! Akarom! – Aztán már futok is haza, legalább a kihagyott reggelit leküldöm addig, hiszen a nap csak most hagyta el a Koporsó-hegyet. Melegítem a reggelit. Pár falat kenyérrel helyrebillentem a hiányt. No, ez a része lerendezve.

Szinte hihetetlen következik: magamtól mosakszom. De nem csak úgy félvállról, hanem úgy rendesen, szappannal. A lábamat is. Előhalászok a rekamiéból egy tiszta gatyát, ezen nincs folt, aztán a rövidujjas trikót, végül felkapom még az elől nem lyukas tornacsukát. A csikófrizurán is átküldöm a fésűt. Közben Erzsi kinéz a kiskonyhából, nagy játékban vannak a barátnőjével, Toronyi Terivel.
- Hát Te meg? Mi ütött beléd? – látszik rajta, nem hisz a szemének.
- Megyek, megnézem a cirkuszban a próbát! – Gyors keresgélés, s a Jancsi és Juliskás zsepi is a helyére kerül.
- Honnét van pénzed? – Mindig az a pénz jut először az eszébe.
- Nem kell fizetni – mondom a száguldás közben, de már csukódik is utánam az ajtó.

Bekukkantok a szinte már teljesen elkészült sátorba. Kissé tanácstalan vagyok, de előresunnyogok, majd leülök az első sorba. Az a délelőtti nagyhangú – aki minden munkában elől járt – áll a porond közepén, és körben gyönyörű lovak futnak, fordulnak úgy, ahogy vezényli őket. Az egyik tánclépéseket tesz. Mielőtt nagyon belemerülhetnénk, megjelenik Anci baba.
- Szervusz! Eljöttél?
- Igen. Mit fogsz csinálni? – kíváncsiskodom.
- Majd meglátod, de ez csak próba! Nemsokára mi jövünk a Zolival, a pónimmal – árulja el akaratlanul magát. Elviharzik. Egy kis idő múlva megjelennek, szinte velem szemben egy bejárón, ami nem a nézőtérre, hanem a porondra vezet, Annuskával és a pónival. Anci baba a lovacska hátán ül, az édesanyja pedig a hosszú kötélen vezeti körbe-körbe, az éppen még nem szaladó, de nem is sétáló Zolit. A lélegzetem szinte eláll. Hiszen tud lovagolni. Nem is akárhogyan… felül… háttal ül… térdel… a végén pedig – úgy menetközben lepattan róla. Felém cigánykerekezik kettőt, majd enyhén behajlított két kézével megfogja a szoknyácskája szélét, majd meghajol. Tapsolok. El vagyok varázsolva. Micsoda produkció. Eltűnnek, amerre jöttek. Valami zsonglőr jön be és dobálja a szerszámait, de én még mást látok a lelki szemeimmel.
- Hogy tetszett? – érkezik a hátam mögül a várva-várt kérdés.
- Nagyon ügyes vagy. Úgy csináltad, mint a felnőttek…
- Nincs kedved megnézni a Zolit közelről?
- Már hogyne lenne. Megyünk? – Együtt szökdécselünk a lovak irányába. Ő is olyan izgő-mozgó lehet, akárcsak én, nyugtázom. A ketrecek előtt van a két póni kikötve. A világosabb a Zoli. Anci baba szalad, szénát hoz neki.
- Gyere, simogasd meg! – Közelítek, de először nem nagyon tetszik neki a dolog. Aztán megnyugszik, mert a kisgazdája rászól:
- Zoli! Nem szégyelled magad! Laci a barátom – Ez használt. Mekkora sörénye van!
- A másikat hogy hívják?
- Ő a Sellő, csak szegények már elég öregek, mindketten. Aztán van kígyó is kettő, őket nem szeretem, a gazdájukat még inkább nem bírom. Mindig parancsolgat, szájaskodik, mert ő már tizenhárom éves.
- Ebéd! Gyertek ebédelni! – hangzik valahonnét, egy kis csörömpöléssel egybekötve.
- Mennem kell, de ne felejtsd el: ebéd után gyere értem!
- Hányra jöhetek?
- Szerintem háromra. Szervusz!
- Szervusz! Sietek haza. Izgat, hogy a felhő eltakarta a napot, és nem tudom viszonyítani: mennyi lehet az idő? Karcsi már vár.
- Mi van, hol jártál? Már mindenütt kerestelek.
- Hát az úgy volt… – és töviről-hegyire előadom a történteket.
- Ne mondd már! Tényleg? Tud lovagolni? És spiccelt a lába a cigánykerék közben? Bizti? Így görbülj meg!? – teszi az orrom elé a behajlított mutatóujját, a saját fogadkozási szokásainknak megfelelően.
- Úgy, ha mondom! Háromkor pedig megmutathatom neki a vasutamat, de olvasnunk is kell, mert csak úgy engedte el Annuska. Gyere, segíts, összerakjuk a pályát! – A kiskonyhába érve, látom: itt átalakítások szükségeltetnek. Eltüntetem a babázás maradványait, az üres edényeket be a spájzba. Majd a rongyszőnyegen összeillesztjük a vágányokat, aztán a szerelvényt.
- Karcsi! – Kiabál Teri néni, aki egyébként az édesanyja.
– Gyere ebédelni!
- Megyek! – Ő egy kicsit „rövidebb pórázra van fogva”, nem lehet ellentmondás.

Nézem az órát, még két óra sincs. Bőven van időm. Utánanézek az ebédnek. Erzsi már melegíti a grenadinmarsot, ami nem más, mint a krumplistészta. Anyu még tegnap kifőzött egy nagytál tésztát, aztán egy kis adag macsánkát, ez pedig a paprikás krumpli neve errefelé. Aztán összekeverte, már csak egy kis savanyú kellett hozzá, máris kész volt a vacsora. Amikor a Csemetében dolgozott, mindig nagyobb adagot főzött, így egyúttal megvolt a másnapi ebéd is. Közben megérkezik apu a dolgozóból.
- Apu, jöttek a cirkuszosok. Képzelje, van egy tüneményes kislány is, olyan, mint az angyalok a képen. Úgy hívják: Anci baba. Ő szintén szerepel a lovával. Nagyon ügyes. Aztán tőlünk visznek vizet inni, Vitéz mama megengedte. Már összebarátkoztunk, háromkor megmutathatom neki a játékaimat, de Annuska, az anyukája, csak úgy engedte el, ha olvasunk is.
- Nagyon helyes. Neked sem árt egy kis olvasás. Aztán egy kis rend sem ártana a kiskonyhában. Szaladj, szedj egy kis cseresznyét! Ilyen finomsággal úgysem találkoznak az állandó vándorlásban. – Igaz. Kiskosár… kiskampó… kislétra. Pillanatok alatt tele a rám méretezett kosárka, amit a nővéremmel közösen használunk. Ő szeret benne babázni, és néha a boltba is azzal megy, én pedig gyümölcsöt szoktam bele szedni.