A kora reggeli Nap bekandikál az ablakon. Egy piciny kezecske melegével a tenyeremben ébredek. Fordulok egyet, de már nem alszom vissza. Inkább csukott szemmel leltározom a tegnapot. Mozgalmas, gyönyörű szünidei napom volt, ha meseíró lennék ezt a napot megírnám, az biztos. Ma pedig még itt az előadás is. Nagyon sok mindent kell még megmutatnom Anci babának, hogy talán kevés is ez a mai nap, jut el a tudatomig.

Iszonyatos erővel és sebességgel pattanok ki az ágyból. Ki van készítve mellém a ruhám. Anyu szépen élére vasalta az ingemet, a kantáros nacit, még az új cipőmet is átbokszolta. Először azonban nem öltözködöm, mert hátha még valamit kell – így korareggel – ténykednem. Csak magamra rántom a gatyát, trikót. Jól sejtettem. „Krumplit, babot kell szedni, meg kell etetni az állatokat” – derül ki az ukáz az újság szélére biggyesztett levélkéből. Lendületesen bekezdek. Nagy gyakorlatom van ezeknek a mindennapos nyári feladatoknak az ellátásában. Nem is nagyon kell még egy fél óra sem, máris kész vagyok. Szépen süt a nap. Bárányfelhő sem nagyon látszik a ragyogó, kék égen. Meleg lesz. Mosakodás, fésülködés. Teljes ünnepi díszben vagyok. Vajon mikor jön Anci? Felbillentem a hasára fordított órát, másképp nem akar menni szegény. Mindjárt nyolc. Nem akarok semmibe belefogni, nehogy összekenjem magam. Az újságot lapozgatom. A tegnap frissen jött Nők Lapjában még nem is volt időm elolvasni a mesét. Szeretem ezeket a meséket is, hiszen nem azok a szokványosak. Most például egy kínai népmese van benne. Ezek azért különlegesek nekem, mert a szereplők nem magyarok, mégis tanulságos, ami velük történik. Sőt, még a történések sem olyan szokványosak. A rajzok aztán még inkább különböznek a mi meséinkben szereplő vonalas képektől. Olyanok, mintha pontokból és rövidke vonalacskákból készülne egy-egy ilyen kép…

Már negyedkilenc is elmúlt. Talán csak álmodtam ezt a tegnapi napot? Fut át az agyamon. Á! Az nem lehet, hiszen még most itt érzem a picurka melegséget a tenyeremben, és az apró ujjacskák puhaságát, a hullámzó szőkeség cirógatását az ujjaim között, a csilingelő hangocskát a fülemben… Nyikorog a kapu. Rohanok, de csak Erzsi barátnője jött… Lehetséges, hogy nekem kell mennem érte, csak rosszul emlékszem? Nem. – „Szervusz! Reggel majd jövök!” – idézem fel az esti búcsú pillanatait. Szerintem próbálnak, azért késik. Késik? Mitől késne? Nem is volt szó, hogy hányra jön. Mindegy várok még egy kicsit, aztán én megyek. Kezdem sokallni a várakozást. Talán félreértettem, és nekem kell mennem Anciért. Nem, nem… – „Reggel majd jövök” – cseng a fülemben a hangocskát… Mi lehet? Csak nem leesett a Zoliról. Á! Az nem lehet, hiszen nagyon ügyes… Csak nem sérült meg?… Próbálom elfoglalni magam. Ez legtöbbször segít, amikor várakozik az embergyerek. A kredenc kisfiókjában matatok, egy elbújt stolwerk, frutti vagy csoki után. Kevés sikerrel. Mindegy, úgy is kaptam zsebpénzt: négy forintot. Ez nagyon sok pénz. Azért kaptam duplán, mert ha Anci babának nem lesz, akkor én az ő jegyét és fagyiját is ki tudjam fizetni. Nem is kellett sokat harcolnom érte. Így, ha kétgombócosat veszünk, akkor is marad. Nem beszélve arról, hogyha a megtakarított hetven fillért és az úton talált húsz fillérest is hozzáadom, akkor ez majdnem öt forint. Ritkán adatik meg, hogy egy gyereknek ennyi saját pénze legyen.

Már éppen abbahagynám a kutatást, mikor az alsó fiókban, anyu imakönyvéből kikandikál a titok-képecske sarka. Szépen lebontom róla a gondosan rátekert olvasót. Abban reménykedem, hogy az az angyalos képecske lesz benne, ami annyira hasonlít Anci babára. Igen. Szerencsém van. Úgy látszik, még nem cseréltek titkot, amióta legutóbb láttam. Vitéz mamámnak, anyunak és Angyal mamámnak is szokott lenni ilyen képecskéje, így én jó helyzetben vagyok, mert mindhármuknál megnézhetem. Ezeket a képeket azért hozzák a templomból, hogy mikor esténként – az olvasót a kezükre tekerve – hozzá imádkoznak, ott legyen, és láthassák. Azért hívják titok-képnek, mert az Öröm, a Világosság, a Fájdalom és a Dicsőség egy-egy kis jelenetecskéjét örökítik meg. Nagyon szép, színes képek ezek. Annakidején, amikor még nem tudtam olvasni, csak nézegettem a képeket. Azt is be kell vallanom, hogy nem tudtam akkoriban összehozni a képet és a hozzá mondott mesét. Valahogy nem akart összejönni a két dolog ez ügyben. Most, hogy már tudok olvasni, az aláírt sorokat is elolvashatom, bár nem mindig értem. Sokszor még a sokadik rákérdezés után is nehezen tudom elraktározni. Erre azt írták a kép alá: „A világosság titka az első csodajel Kánában, amikor Krisztus – Máriának, a hívők között az elsőnek közbenjárására – borrá változtatván a vizet, megnyitja a hitre a tanítványok szívét.” Ezen a képen van. Itt fent, Jézustól jobbra. Nem tudom eldönteni, de szerintem Anci babáról festették, persze még az is lehet, hogy fordítva. Majd rákérdezek. Ááá… Dehogy, nem lehet, hiszen akkor le kellett volna vetkőznie, mert itt a képen csak egy kis kendőcske van az angyal alsó részére legyintve… Nevetséges, hogy amikor Karcsival egy másik képet nézegettünk, Rozi néni azt mondta: „Azé’ van odateéve a kendeő, hogy eltakarja a csoúnyaójót”… Nomost, Anci biztos, hogy lány. Az úgy lehet, hogy fiú és lány angyalok is vannak.

Megnyikordul a kapu. Repülök. Az új nadrágom alig ér a nyomomba, olyan gyorsan a ház sarkára érek. Ő az. Megjött. Frissen bodorított, szöszi haja gondosan van elrendezve, beleépítve a széles, kockás masnival. A kockás, sergős, rakott, kantáros szoknyácskát, a hófehér blúzt mintha ráöntötték volna. Amikor a fehér térdzoknit és a cipőcskéjét is becserkészném, már csivitel, fület gyönyörködtető hangon:
- Szervusz! – töri meg ámulatomat, miközben ő is végigtekinti vadonat új gálaruhámat. - Megjöttem.
- Szervusz, Anci baba! Nagyon szép a ruhád! Hol voltál ilyen soká’? Már féltem, hogy elfelejtesz jönni, vagy leestél Zoliról. – Nem sok időt hagy, a pici kezecske, az ötujjnyi melegséggel máris ott lapul a tenyeremben. – Gyere, beszaladunk a pénzért! – Szökdécselünk az örömtől. Ahogy a kiskonyhába érünk, tekintete megakad a titok-képen és az imakönyvön:
- Mi az? De szép ez a kép – kérdi.
- Ez itt anyu imakönyve, ebben vannak az imádságok. Ez pedig az olvasója, ezzel imádkozik, itt rajta a kis kereszten Jézus van, keresztre feszítve. Ez pedig a titok-kép – sorolom, és ez utóbbit dugnám el, de nem jut rá idő:
- Mi az az imádság? Miért olvasó? Miért van szegény a kereszten? Ennek a kislánynak miért van szárnya? - Látszik, nem tud erről semmit, ezért kezdem sorolni a válaszokat, valahonnét az elejéről... Nagyon belemerültünk a sok mesébe. Talán már dél is lehet, amikor együtt ismételjük a tanultakat: „Mi Atyánk – Isten – ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, s legyen meg a Te akaratod, miként a mennyben, azon kívül itt a földön is! Bocsásd meg a vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség! Mindörökké! Ámen!” – az utolsó szónál veszem csak észre, hogy már hárman mondjuk. Megérkezett Anci édesanyja Annuska, és velünk fejezte be az imádságot.
- Nagyon ügyesek vagytok, de gyertek ebédelni! Te is gyere Lacika!

Ritkán adatott meg, hogy hozzánk vendégek jöttek. Hiszen távol nem is lakott senki a családból. Azaz, hogy lakott csak nagyon messze. Túl messze. Talán még annál is messzebb. Messze. Nekem úgy tűnt, mintha soha el nem érhető távolságban lakna Dodo nagybátyám. Olyan messzi lakott, hogy csak a levél, csomag tudott hozzá eljutni, és persze vissza. Nem nagyon értettem az egészet. Miért nem jött haza, lassan már húsz év is eltelt. Húsz év nagyon sok. Mindenki hazajött – aki még életben volt és jöhetett – a fogságból. Ő nem jött. Aztán megnősült, de az is lehet, hogy nem. Mindenesetre mostanában már úgy írja a levél végére: „Sokszor csókol mindnyájatokat, Jóska, Berta és Péter”. Ebből kiderül, hogy hárman vannak, no és persze abból, amikor a világ legjobb síbakancsát megörököltem Pétertől. A csomag kibontásakor nem nagyon lehetett észrevenni, hogy egyáltalán használta volna valaki. Persze most már meglátszanak a nyomai, hogy a második telet is kihúzta velem. Igen. Ez nem kis teljesítmény. A régi cipőimet már tél közepén kellett talpalni. Berta is sok szép ruhát küldött anyunak. Sajnos minden ilyen kis történést levélből tudhattunk csak egymásról. Aztán szintén volt még rokonunk Gödöllő mellett. Ő volt a vendégségi néni. Szegény apáca volt, és nagyon szeretett apáca lenni, de ez a mostani rendszer nem hagyta, hogy az legyen. Ennek ellenére mégis úgy élt ott a templomban, csak éppen a szép fekete-fehér ruháját nem hordhatta, amit egy képről megmutatott. Azért volt vendégségi néni, mert mindig András-napra jött. Nagyon finom cukorkákat hozott, és szépeket mesélt Jézus Krisztusról. Napokig elhallgattam volna.

A szlovákiai rokonok, akiket valami Trianon szakított a határon túlra, nem laktak messze, csak közben ott volt a határ. Ők sem jöhettek, mi sem mehettünk. Nem értettem sohasem, hogy mi lehet ez a Trianon. Jó az biztos nem lehet, ha nem jöhetnek a rokonaink, még vendégségkor sem. Tőlük még az újraragasztózott levél is ritkábban jött, amit valamiért megnéztek valakik, majd újra leragasztották. Nem firkálták, vagy kenték össze, amit benne írtak, így szépen el lehetett olvasni. A többi rokonunk itt lakott Zagyván. Ez részben jó volt, mert mindig volt kire bízni bennünket, gyerekeket, ha szüleink valamilyen elfoglaltság miatt nem voltak idehaza. Másrészt azonban – ide falun belülre – nem nagyon mentünk vendégségbe. Azaz, csak annyi volt az egész, hogy együtt ebédelt, vagy vacsorázott a egész kibővített család. Leginkább Angyal mamáékhoz mentünk. Ott volt a központ. Onnét mentünk aztán a vásárba, moziba vagy éppen fagyizni.

Most pedig csoda történt. Nekem is van vendégem. Már második napja. Egy kis, valóságos angyalka: ANCI BABA. Végtelenül aranyos. Ez titok: de gyönyörű, legalábbis szerintem. Azt kell még róla tudni, hogy lány. Annak ellenére, hogy olyan, mint egy földre szállt angyal, megdöntve ezzel Rozi néni: csak „fiú-angyalok vannak” meséjét. Mellesleg, nem is csúnyája, hanem szépikéje van, bár még ezt nem ellenőriztem le, csak az ő elmondásából tudom. Most éppen a cirkuszi fellépésére várok. Piszkosul kiglancoltam magam. Már egy ideje itt ülök szemben a konyhakredenccel (konyhaszekrény). Várom, hogy elmúljon fél négy. Az óra pedig a kredencen ketyeg. Lehetetlenül lassan halad. Észrevettem, hogy amikor várja az ember az idő múlását iszonyatosan nehezen halad. Máskor pedig észre sem vesszük, aztán elszalad egy-két óra is. Anci baba nagyon ügyes. Lovagolni is tud. Mit lovagolni, még elengedett kézzel a hátán tornászik is. A Zoli nevű pónival fog fellépni. A végén olyan spiccelt cigánykerékkel fejezi be, mint az igazi nagy tornászok… Még csak negyednégy… Nagyon szépen olvas és számol, de még a „Mi Atyánkot” is pillanatok alatt megtanulta… Az édesanyja sem az a szokványos perlekedő, és hatalmas laposhúst rakott a tányéromra ebédkor. Alig birkóztam meg vele … A francba! Még a tojás is rám jött. Éppen ilyenkor… Ezt azonban nem lehet sem késleltetni, sem siettetni… El kell rendezni, aztán kész… Csak el ne késsek!…Rohanok vissza az órához. Ügyesen ment. Még mindig nincs fél, van idő a kézmosásra… Menni kell!

Hatalmas nagy csindadratta hallatszik az előttünk lévő focipályán felállított sátor irányából. Kilépek a kapun. Karcsi már vár. Együtt megyünk a huncut-kapuhoz. Körbenézek, majd a tanultak szerint kinyitom. A visszazárással sincs bajom, mint az ebédnél, hiszen kitakarítottam alóla a kavicsokat. A sátorba megyünk. Most nem mehetek Anci lakószekerükhöz. Tilos! Előadás van. Viszont tudom hová kell ülnünk. Közvetlen a porond mellé szól a kettőnk külön széke, szemben a zenekarral és a bejáróval. Azt gondolom, azért kell ide ülnünk, mert erre felé fog Anci baba cigánykerekezni… Irdatlanul hangos a zene. Egymás hangját sem lehetne hallani, bár meg sem mukkanunk… Marha sokan vannak. Szinte nem is látszik üres hely… A zenekar – megállás nélkül – szórja ránk a hangerőt…