:
Parancsolón köszön be a pír az ablakon,
Nem tűrve, minthogy a végsőkig halogatnám,
Mígnem túl lennék rám-méretett dolgomon,
Ötvenhármamról szűkített éveim alkonyán.
Alantosan - zölden mar - vörhenyét takarva,
S arctorzítón harap tudatlan testembe,
Nem mér időt, levegőt veríték-aprózva,
Küld gordiuszin remegő, sápadt verembe.
Vívnám csatám, de vaj a kardom, s életlen,
Vértem – magamtól sebezve – térdelőn, hétrét,
S hátrálva, már-már gondolván – reménytelen,
Angyali-fehér segítség tölti fegyverét.
Náluk, s a lélekben tabu a veszett ügy,
Szó, tű s fohász – gyógyítón – egymásra talál,
Ha már nem is mai, zsenge a fáradtrügy,
Félőn küldi tova, mit tervelne a halál.
Salgótarján, 2002. január
Kórház Bel. II. 207-es betegszoba
(92 szó a szövegben) (694 olvasás)
Netelka: (01-22-2006 @ 02:48 pm)
Nagyon jó vers, Lacoba!
Emericus: (01-22-2006 @ 05:45 pm)
Az "angyali-fehér segítség" remélem, segített. Jó vers, mert a mégoly vegyes emlékeket is hitelesen adja vissza.
lacoba: (01-22-2006 @ 06:01 pm)
Netelka! Köszönöm, hogy erre jártál! Egy-egy ilyen keményebb gond elgondolkodásra késztet, s amióta tudom, leírom.
lacoba: (01-22-2006 @ 06:04 pm)
Emericus Köszönöm! Igen van javulás, de tökéletesek már sosem leszünk! HI!
blue: (01-22-2006 @ 10:12 pm)
Nagyon jó lett a versed, gratulálok!
lacoba: (01-23-2006 @ 06:29 am)
Gaby Köszönöm a figyelmedet.
