No, azért néhány mesterség úgy vándorolt hozzánk. Ilyen volt a drótos tót is. A hátán egy egész műhelyt cipelt. Már messziről hallani lehetett, mikor közeledett:
- Fazokat foouuóódoz! – kiabálta. Nem is kiabálta, inkább énekelte. Apu aztán át is írta ezt a dallamot zenekarra, csak ott más volt a szövege. Erre iiiiinnnnni kell! Aztán minden zeneszünet előtt bejátszották. Nagy sikere volt. Az öreg tót nem is sejtette, hogy mit alkotott.

Jött ám a hang nyomában a mester is. Eleinte úgy gyalogosan, aztán később biciklire is fel vitte az Isten a dolgát. Anyu már előkészítette – hetekkel előbb – a megmentésre szoruló edényeket. Az aranykezű tót pillanatok alatt varázsolt a furcsa háti ládájából műhelypadot. Olyan szerszámokra csodálkoztunk rá Karcsival, amilyet még sohasem láthattunk. Gömbölyű kalapács, középen lyukas lyukasztó, befelé gömbölyített célszerszám, aztán egy kis ülő, ez hasonlít a kaszaveréskor használthoz, de ezt különféle bevágások, lyukak, domborulatok, nyúlványok díszítették, no és persze egy kicsit nagyobb is volt. No és kiderült az is, hogy az a drót – amit szépen karikába tekerve visz – nem drótozásra kell, hanem abból vágja a szegecsnek valót. Nem is gondoltuk volna, hogy erről kapta a nevét a mester. Aztán meg arról, hogy alig lehetett érteni mit mond. Nem is annyira azzal volt a baj, amit mond, hanem ahogy a szavakat sorba rakta. Nagyon megkuncogtuk mondatait: Van neked is az a kalapócs?… Megkopi az ember, oztan konnyú a szogecs lyukba menni… Nem hosszú, nem rovid vóg az a drót, úgy lótszik szep gombolyú a fazok alatt az a fóton szogecs… Nagyot nóttel tavaly, a filed is jobban elóllja magót, ejnye no, a hasad meg nem hízta…

A keze járt közben is rendesen, mikor a szavakkal viaskodott. Valami erős ollóval éppen méretes foltot vágott a lemezből, letakarította a lyukat, meg is csiszolta. Előbb minden lyukat és foltot előkészített, méretre, formára próbálgatott, alakított. Akkor kérte a fizetség első részét:
- No. Gyorsan. Mondd anyód: kenyer, szalona, hagyma, elibbe van az kicsi erós, a vegibe meg szeretem az oreg tót a finom borocska.
Édesanyám már ezt is tudta. Elő volt készítve, de az öreg nem jött az asztalhoz. Úgy szerette – mint az aratáson – kézből. Sorjában mindent eltüntetett. Ilyenkor mindig előadta, hogyan járt szegény tót egyszer, gazdagéknál:
- Menni, hogy szokós, mikor kell. Ertem a nagyon haóz, van az a sok lyukas fazok. Csinalom az enyem munka. Oztan felibe, megjon az minden is. Palinka, kenyer, szalona, hagyma, borocska. Kepzelitek tóle: palinka – cefres, kenyer – kókemeny, szalona – avas, borocska – ecetes. Merget vett az oreg tót, mindene osszefog, oztan otthagyni a gazdag haóz, meg a sok lyukas fazok.

A munka látványosabb része még hátra volt. Még egyszer végig próbálgatta, nincs-e valami hiba. Aztán valami kovászszerű anyagot kevert, rákente az edényre kívül-belül, szembehelyezte a két foltot, át a lyukon a szegecset, és gyönyörű gömbölyűre kopácsolta. Ha a sarkon volt a lyuk szépen odadolgozta, hogy kövesse az edény formáját. A végén, szélsebesen összepakolt aztán már búcsúzott is:

- No, Klari! – Név szerint ismert mindenkit, pedig nem idevalósi. – Ennyi fazok, ennyi lyuk, ennyi forintok. Az osszesen ot forint. – Máris a kapuból köszönt vissza. – Aggyon enni gyerek rendesen, legyen nagy. Az a viszontlatas, jon az oreg tót az ujev, mikor jon az viragok.