:
(Kis horvát falu, új iskolával)
Ellépni tőle, elbújni
a köszönés elől nem lehet.
Repül, robog…
Százára rója
kilométeréhségünk
A kikelet.
Aranyló, perzselő korong…
Halomra lőtt,
halomra dőlt
házak.
Izzó, zokogó délibáb…
Imába szőtt,
imába nőtt
vágyakat.
Majdnem kopasz, ismerős
- érthetetlen -
a dalmát táj.
Szemlehúnyni, füldugni
az üdvözlés elől nem lehet.
Pereg, rohan…
Glédára szórja
megújuláséhségünk
a zenitet.
Tisztuló, vibráló talány…
Hiába lőtt,
hiába dőlt
falak.
Játszó, daloló pillanat…
Jövőbe szőtt,
jövőbe nőtt
iskolát.
Majdnem kopasz, ismerős
- példát érő -
a dalmát táj.
Horvátország, 2004. július
(58 szó a szövegben) (665 olvasás)
Vigi: (02-10-2006 @ 02:12 pm)
A háború okozta mély sebek következtében ugyan romjaiból újjáépülhet egy város, de az emberek szívében örök heg marad.
lacoba: (02-10-2006 @ 03:41 pm)
Igen Vigi! Sajnos éppen ez a hatalmas ellentmondás szülte a verset is amikor szinte teljesen szétlőtt falvakon haladtunk át. Valamint az, hogy ott a hatalmas veszteség után iskolákat, művelődési házakat építettek, nálunk pedig éppen bezárják ezeket, vagy hagyják tönkre menni! No ezek az ellenpontok voltak a vers mögött, és amit Te is írsz, hogy szinte minden család sirat valakit.
prayer: (02-10-2006 @ 08:32 pm)
Nyitott szemmel járod a világot, s nyitott szemmel járod a világod!
lacoba: (02-10-2006 @ 08:54 pm)
Zoli köszönöm, hogy olvasol. Igen hatalmas megfigyelőkém van. Nem is nagyon szoktam eltévedni...HI! Ebbe viszont az is beletartozik, hogy látom, hogy miket építettek a semmiből 5-10 év alatt, és mi mit nem.
