Már volt vagy négy hónapja is, hogy be voltunk ásva az Isonzó melletti domboldalba. Szépen kialakult a harc beosztása ekkorra, mert hát nem volt igazán sok lőszer és kedv sem már az attakra. Az ottani menetrend szerint reggelente mi lőttünk mindenféle fegyverből egy órát, aztán egy óra szünet jött, majd a taljánok tüzeltek egy órát. Ennek megfelelően szerencsére a lőszert is jól be lehetett osztani, és halottunk sem nagyon volt, mert amíg ők lőttek bebújtunk a bunkerba. Így csak akkor volt valami nagy baj, ha telibe találta valami nagyobb gránát valamelyik bunkert. Ez szerencsére nem nagyon fordult elő, mert oda lőttek ahonnét mi lőttünk előtte. Ott persze csak az őrség volt, akik szintén jó mélyen be voltak ásva. A bunkerek persze sokkal messzebb voltak, így a baj csak akkor következhetett be, ha véletlenül nagyon mellétrafáltak. Tán két hónappal ezelőtt halt meg így egy ózdi meg egy alföldi gyerek. Óriási dühöt keltve mindannyiunkban. Ezután egy néhány napig még délután is volt egy-egy óra oda-vissza lövöldözés, fájdalmunkban.
Délutánonként rendbe tettük a beomlott tüzelőállásokat, átjárókat, beszakadt alagutakat, megrongálódott mellvédeket. Ilyenkor volt lehetőség a tisztálkodásra, rendes étkezésre, vagy éppen a ruhamosásra és fegyverpucolásra is. Aztán jött az este. Ilyenkor már nem lőtt a talján se, meg mi sem, mert a torkolattűzből mindjárt meglátszott a lövés helye és odalőttek vissza. Amikor kikerültem a frontra még nagyon sokan haltak meg így. Később aztán kitanultuk a dolgot. Ezért este és egész éjjelre beköszöntött a kiabálós háború. Ugyanis egy-két betanult talján szidást mi kiabáltunk át, ők pedig viszont.
- Nerofuni taljan! Rusztu! Impertinyo! Monto símia!
- Hüle magyar! Bolond osztrák! Szarás justyu! Kaptad meg az a fekete leves?! Küldetem az a marhalepen. Etted meg?
Ez napról-napra hétről-hétre ismétlődött. Egyszer aztán különleges dolog történt. Talán úgy az állóháború második hónapjában éppen őrségben voltam amikor hallom:
- Szevasz magyar! – először nem akartam hinni a fülemnek, annyira magyarul szólt a többi kiabáláshoz viszonyítva. A szálaserdő széle felől jött a hang. Arra ballagtam a lövészárok fedezékében, hiszen az én területemhez tartozott az a rész is. Ahogy közelebb értem, ismét:
- Szerrrvusz magyar! – hallatszott újra, most már kristálytisztán.
- Szevasz talján! – szóltam vissza a sötétségben, miközben még közelebb cserkésztem magam a szűk átjárón is átpréselve magam. – Te magyar vagy talján? – kérdeztem ekkor a szokatlan jó kiejtés miatt.
- Nem! Csak enyem tanti volt nektek harcosozni a polákkal kisharcotokon. Ottan az a Erdely. Haggya is ottan egyik keze.
- Az én nagyapám is harcolt ’48-ban. Most meg miért lősz ránk talján?
- Itten kell lőni, mint te is. Lőni kell kész. Ilyen oz o harcok. – Kisebb szünet következett. ezt kihasználva kis bagót gyűrtem a nyelvem alá, mert hát őrségben nem lehet rágyújtani, így csak rágni lehetett a dohányt. Lassan hozzászoktam, már nem csípi a nyelvemet sem. Sőt néha már a rágyújtás helyett is a nyelvem alá gyűrtem az adagot, mert nem esett jó megcsavarni. Ezután egy kicsit már sétáltam, nehogy még rajta kapjanak, hogy egy helyben vagyok. Gondolom az ellenségem is ezt csinálhatta, mert a másik irányból, kicsit távolabbról, jött a következő mondat:
- Itten vagyok oz o Mauró! És te ki vagyol?
- Én meg Jóska vagyok.
Újabb csend következett. Biztos a másik irányban kell járőröznie, mert kicsit még távolabbról hallatszott a következő mondat:
- Tanti mongya, magyar jó! Szereti oz o jó bor, meg hasa.
- Jó is az, de ide még a víz is ritkán jut, nem még bor. No és a gulyás sem jár gyakran erre.
- Hová mész el magyar Jósko? Féled Mauró?
- Nem én! Nem lősz te sem éjjel, mert meglátnak, oszt kilőnek. – Közben fellőtték a jelzőrakétát, ami azt jelenti, hogy menni kell mert lecserélnek.
- Gyere holnop is Josko! – hallatszott odaátról, mert ezek szerint már tudta azt is, hogy ilyenkor van váltás.
- Jó! Jövök!
Érdekesen ismétlődtek ezek az esti vagy hajnali őrködések. Annyira ismerte már a két fél egymást, hogy még az őrségváltás is egyszerre volt. Persze a kiabálós harc szerencse is volt nekünk, mert mindenki kiabált ilyenkor, de szinte csak a legközelebbi olasz őrhely kiabálását lehetett érteni, így soha nem tudódott ki, hogy Mauró és én beszélgetünk, nem egymást szidjuk.
Másnap a hajnali váltásba kerültem, mint mindig. Aztán a harmadik nap következett a pihenő, majd esti őrség és megint hajnal. Talán száz métert mentem előre, közelítve a szálaserdő felé, amikor felhangzott az előző napról már ismerős hang:
- Szevasz magyar Josko! Vagy te? – még nem szóltam vissza, nehogy a szomszédőrhely meghallja. Mikor aztán tisztes távolban sejtem magam, választam:
- Mondtam, hogy jövök! Szervusz Mauró! – a szokás szerint hosszú szünet következett. Ekkor vettem észre, hogy Mauró nagyon eszes, mert kivárta míg a szomszédja kiabál, és ő is csak akkor mondta a magáét, így az övét más nem veheti ki rendesen, csak én.
- Hol van neked házod? Pestre? – Én is követtem a példáját, és amikor a szomszédom szitkozódása hallatszott, csak akkor válaszoltam.
- Nem! Messzebb! Zagyván!
- Nem tud Mauró Zadván! Nekem szíp házom Torino. Asszony es kettő gyerekek.
- Nekem is van három gyerek és asszony. – Ismét kivárás.
Ezek a kivárások aztán hatalmas gyakorlattá váltak a kettőnk közötti párbeszédben. Így igaz, hogy csak néhány mondatot tudtunk váltani, de mégis szinte mindent megtudtunk egymásról. Hihetetlen, de erre a néhány hónapra a mi kiabálós háborúnk teljesen emberivé tette ezt a borzalmat. Még azt is mondhatom: összebarátkoztunk, pedig csak egymást hangját ismertük. Lehet, hogy mások fel sem figyeltek erre, de mindent szinte egyformán csinált a front két oldala, ezért amikor véletlenül máshová akartak beosztani, vagy netán más időbe, akkor mindig panaszkodtam valamire, és visszasírtam magam az eredeti időbe és helyre. Ez alatt, szinte alig kerültük el egymást. Gondolom ő is hasonlóképpen ügyeskedett, az éjjeli beszélgetéseink miatt. Mindent tudtunk egymásról, sőt már meghívtam őt Vendégségbe is. Ő pedig azt mondta bármikor arra járok, feltétlen menjek be Mauróhoz, mert neki is van szőlője és finom bora, meg szépen meg is nyírja majd a bajuszom és a hajam is a műhelyében, hiszen Figaró.

Az egyik nap aztán felbomlott az állóháború rendje. Repülők brungására lettünk figyelmesek. Még az elején – három hónapja – jöttek erre felénk, de azóta nem nagyon. Néhány perc múlva aztán robbanások következtek. Ezek jöttek, és bombákat dobáltak a taljánok állásaira. Hatalmas volt a zűrzavar. Nagy kiabálás ordítozás jelezte, hogy hatalmas bajok vannak odaát. Mi pedig örömittasan, győzelmi mámorban ordítoztunk. Attak azonban most sem volt, mert ahhoz már kevesen voltunk, hogy ilyen széles sávban egyszerre megindulhasson támadás.

Este voltam szolgálatos. Megfelelően felkészültem, hiszen a négy óra alatt nem mozdulhatott el az ember a kijelölt körülbelül egy kilométernyi őrhelyről. Ilyenkor tölthette fel az ember a bagós zsákot, kaptunk valami külön erre a célra szárított kenyeret, bár az is lehet, hogy az egyébként már kőkeményre száradt sima kenyér ez, mire ideért a frontra. Szerencsésen feltöltöttem a zubony mellső részét lapulevéllel is, mert ám itt a papír nagy érték. Legfőképpen cigarettacsavarásra használjuk, így nem lehet holmiféle szükségletek után elhasználni. Ez a lapulevél tiszta Isten áldása volt erre. Azonban már talán száz métert is kell kúszni érte a mocsaras, csapos részen, hiszen már a központi bunker mellett eredő forrás kiteljesedése után a közvetlen közelebb eső részt elhasználtuk. Valami káposzta-szerű leves volt aznap a menü. Nagy ünnep volt nekem a mai, hiszen beletévedt a levesembe egy hússzerű mócsing darab. Nem volt nagy. Talán akkora lehetett, mint a gyűrűsujjam körme. Az egyik felén 5 hosszabb és 6-7 rövidebb, valószínűtlenül vörös szálashús is volt. Ebből nyilvánvaló volt, hogy lóhús. Otthon sosem ettem lóhúst, pedig jó. Még úgy is, ha talán hetente egyszer téved a szegény baka csajkájára egy-egy vekni kenyérrel. Ez valamivel puhább volt az őrségbe csomagolt szopogatós kenyérnél. Ez azért volt szopogatós, mert lehet, hogy így kiszáradt mire ideért, vagy akarattal rosszul sütötték meg. A kovász megkeményedése után hasonlított a pirított kenyérkockához, amit odahaza az asszony a rántott levesbe dobott, hogy sűrűbb legyen. Itt viszont a saját nyálunk helyettesítette a levest.

Ezen a napon élég nehezen jutottam el az őrhelyemhez. A bombázás tönkretette a már szépen rendbetett, legyalogolt járatokat. Néhol csak kúszva lehetett továbbjutnom. Legalább húsz perccel később értem ki a megszokott helyre. Morzsoltam a nyelvem alá egy kis bagót,amikor megérkeztem. Szusszanásként jól esett a ferdére kopott lövészárok szélén elterülni. Teljesen csillagos volt az ég. Ezt szeretem, mert nem lett csupa csatak a szerelvényem. A múltkori zuhé után is órákat kellett süttetnem magam a tűznél, mikorra minden oldalról kiszáradtam. Csak azután mehettem aludni. Nagy áldás volt a fronton, hogy nagyon jó volt a bagó ellátásunk. Sokkal jobb, mint bármi más. Aztán ezzel elmammoghatott az ember, és nem is köhögtetett annyira mintha rágyújtottam volna. Nagy a csend. A távolban már kiabálnak. Csak nem... Hogy a rosszseb egye meg!.. Ne csináld ezt Uram!... Miért pont... Már nem érek a végére elmélkedésemnek, amikor:
- Jósko! Este hozzad!
- Neked is Mauró! Már azt hittem... - de inkább elharaptam a mondat végét.
- Mi volt nektek oz o butasag, a repelő, van nekönk aki meghalta, minek jön oz osztrak íde bomba? - folytatódott tovább a szokásos diskurzus.

*********

Tátott szájjal figyeltük az öreg minden szavát. Szinte még levegőt sem vettünk, csak nagyon óvatosan, nehogy egy kis részletről lemaradjunk. Megpederte a középen sárga nikotinban fürösztött bajszát, és hozzátette:
- Még közel két hónapig tartott a furcsa háború a talján Mauró és közöttem. Aztán hazajöttem. Azóta sem tudom mi lett a talján barátommal, Mauróval, hiszen akkor jöttek az ő gépeik és én megsebesültem. Azóta van ez a nagy sebhely a fenekemen. És már mutatná is, az asszonyok nagy sikoltozása, kacagása közepette, azonban még időben visszavonulót fúj.

/A történet az Aggyig taóncojj című novellás kötetemben fog megjelenni/