Leérünk a Feszi-gyárhoz. Ennyi embert! Felszállunk a teherkocsira. Ez azért túlzás, hiszen én alig tudom megmászni a végébe tett létrát, olyan messzire vannak egymástól a fokok. Lócák vannak feltéve a platóra, arra lehet ülni. Nagyon izgulok. Mi történik, ha elindul? Nagyon erősen kapaszkodom. Egyik kezemmel a lóca szélét, másikkal apu kezét szorítom. Már éppen zsibbadni kezdene, mikor nagy kiabálás után megrándul. Persze ettől mindenki hátra, majd előre lendül, de utána nincs gond. Szépen lassan megyünk egészen a hegytetőig. Onnét aztán nagyon begyorsulunk, úgy kell meghúznom magam. olyan nagy szél kezd fújni. Apu azt mondja, hogy ez nem szél, hanem az autó mozog, ilyenkor érezzük úgy mintha szél fújna. Az is nagyon érdekes, hogy a fák, meg a pintértelepi házak is – májusfástul, kapustul – szaladnak mellettünk. A ponyi-pusztai nagy kanyarban felismerem azt az utat is, amelyen gyalog szoktunk Tarjánba jönni. No, és ahol visszafelé jövet már legtöbbször a hamvasban landolok a fáradság miatt. Akkorát lehet benne aludni, hogy annak nincs párja. A nagy kanyar után pedig jól láthatom a fogaskerekű kisvasút sínjeit. Innét indul felfelé – Salgóra. Nem is tudom, melyiket várom jobban, a felvonulást, vagy az utazást a fogaskerekűn. De azért magamnak titkon bevallom, hogy az utóbbi jobban birizgatja a fantáziámat. Elmegyünk az Acélgyár mellett, majd gesztenyefasorhoz érünk, ami az Olvasó után következik. A nagy munkásünnep tiszteletére – akár hiszi valaki, akár nem – virágba öltöztek a gesztenyefák, vagy ahogy mamám mondja: „Virít a geszkenye”. Visszatérve az Olvasóra, ez olyan, mint a mi Nagytermünk, vagy ahogy mostanság emlegetik Kultúrházunk, de olyan gyönyörű, cirádás az oldala, az ablakai, a teteje, meg egyáltalán mindene, hogy öröm ránézni. Apuék a színtársulattal szoktak itt szerepelni. Azt ígérték nekem a próbán, hogy legközelebb engem is elvisznek. Ez bizony nagyon jó lenne, mert ha ilyen gyönyörűséges kívülről, belülről sem lehet kutya.

Lassít az autó. Fékezéskor mindenki előredől. Mit, hogy előredől?! Ha apu nem lenne mellettem előre is busangáznák a vezetőbódéig. Bekanyarodunk az Acélgyári Iskolánál, és a belső úton leszállunk, legalábbis én, mert apu azt mondja lentről, hogy ugorjak. Én persze ugrok. Ő pedig elkap. Ez nagyon jó és érdekes. Szállni, mint a madarak, vagy a felhők, pedig ez most rövidebb ideig tart a cseresznyefás repüléstől. Tavaly ugyanis az történt, hogy felmásztam a feketecseresznyés fára, no és nem tudtam lejönni. Ott dekkoltam egész délutánig, míg megjött apu munkából. Akkor is azt mondta: ugorjak – ugrottam, valósággal repültem. Ilyenkor egy pillanatra megáll az idő, míg a kezében landolok. Hihetetlenül jó érzés, aki teheti, próbálja ki! Megéri. Közben a cefreszag megcsapja az orrom. Osszák a stampót. Aki felvonulni megy – kötelező menni – az kap egy kupicával előtte, aztán utána még egyet, meg virslit, bort vagy sört. Mi pedig Bambit kapunk. Csattantós a teteje, és nagyon finom. Kár, hogy kevés. Apu is lenyomja a porciót. Borzasztóan büdös és az íze is rettenetes. Olyan: híhogós. Alig kapni utána levegőt, és szédelgősebb, mint mikor beveri az embergyerek a fejét. Ezt onnét tudom, hogy kipróbáltam… Hííííj! A nemjóját! Fel is került a SOHA TÖBBET listára.

Szinte mindenki kap a kezébe valamit. Nekünk is adnak egy zászlót. Az a másik bácsi meg valami fogaskereket tart, a harmadik pedig egy írást, amott pedig egy kopasz ember fényképét, de olyan nagyot. Menni azonban még nem megyünk, csak állunk itt egyhelyben. Nem tudom, mi lehet?… Miért nem mehetünk már?… Szerintem, ennyivel később is elindulhattunk volna… No végre! Megindult a menet. Nagyjából sorban állunk, mint az óvodában, csak sokkal többen vagyunk. A sor viszont egyenesebb, nem olyan, mint az ökörhugyozás… Ismét állunk… Mit kell ezzel annyit cicózni?… Gyerünk, aztán kész!… Még a nagytemplomig sem értünk… Közben meg is éheztem. Itt azonban tűrni kell… Nem nyaggathatom aput sem tovább, hogy mi a fenére várunk… A zsebéből – mintha érezné a nyugtalanságom okát – előkerít egy stolwerkot. Nagyon időben… Ezzel el vagyok, egy ideig… Egyre hangosodik a zene. Indulóféléket játszanak, közben pedig néha ilyen érthetetleneket mondanak, aztán tapsolnak: Éljen a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság!… Éljen Rákosi!…Tovább a Lenini-úton!… Arccal a vasút felé!… Éljen a munkás-paraszt kormány!… Aztán változik a szöveg: A Zalka Máté brigád a tervet 120 százalékra teljesítette, ezzel a munkaversenyben a második helyen végeztek… A brigád tagjai – a párt és Rákosi elvtárs iránymutatásával – biztosították a folyamatos anyagellátást, ezért oklevelet kaptak…

Én nem nagyon értem, de ők biztosan, mert nagyon tapsolnak. Aki bemondja szintén tapsol. Nem tudom, miért kell magát is ünnepelni. A Nagyteremben csak a közönség szokott tapsolni. Egyébként egyre közeledünk, hiszen egyre jobban dübörög, harsog a hangosan beszélő. Szinte szétveti a fülünket a sercegő hangszók erdeje. Az út szélén egyre sűrűsödik a tömeg, ahol köteleket feszítettek ki, hogy a nézők ne jöhessenek le az útra. A katonák pedig ott álltak, hogy a felvonulók el tudjanak masírozni. Már szinte elviselhetetlen a dübörgés. Rendeződnek a sorok. Egyszerre lépnek. Én is próbálok… Nem sikerül. Legfeljebb kettő-hármat tudok együttlépni. A nagyok nagyon nagyokat lépnek… Már megint igazítani kell a lépésemet, közben valami színpadhoz érünk, ahol úgy állnak az emberek, mint a kórusban. Csak most ők tapsolnak meg bennünket. Milyen érdekes! A bemondó most éppen apu gyáráról, a Vasötvözetgyárról beszél. A gyár dolgozói 180 tonna ötvöző-anyaggal többet termeltek a tervnél, így nekik köszönhető, hogy több ezer tonna acélt tudott a Népgazdaság előállítani, a Pártunk és Rákosi Mátyás iránymutatásával… Éljen a Párt!… Éljen Rákosi Mátyás!
- Apu, apu! Ki az a párt? – kérdezem, de már folytatni sem tudom, úgy megszorítja a kezem, ezzel jelezve rosszallását. Ilyenkor, muszáj hallgatni, mert könnyen repül a füles. Most még erősebb a szorítás, ebből gondolom, még jobban csendben kell maradnom. Még azt sem mondhatom: piszkosul fáj! Szerencsére, ahogy továbbhaladunk egyre enyhül. Mikor kiszabadul a kezem a satuból, rövid ideig kivárok. Már éppen kérdezném újra, de édesapám megelőz:
- Te buta gyerek! A párt az nem valaki, hanem valami, amihez még kicsi vagy. Rákosi pedig a párt vezetője – előzi meg az újabb kérdésemet. Már nagyon érti ezt. Szinte mindig tudja mit akarok kérdezni, de azért most is tudok újat nyújtani:
- Melyik az? – vágom ki. Nagy kacagás a válasz, de még a mellettünk lévő emberek is kacagnak.
- Az ott a képen – mutat egy táblára.
- Hú, de nagy kerek, kopasz feje van! – nagy csend támad. Lehet, hogy ezt nem kellett volna mondom. Apu is belesápadt. Próbálok igazítani: – Tényleg meg szokta mutatni, mit kell csinálni? – Marad a csend, bár egy kis kuncogás hallatszik az előttünk lévő sorból. Nem is vagyok biztos az igazítás sikerében.
- No most már elég a butaságból! – veszi erélyesre a hangját apu. – Inkább siessünk, hogy minél előbb odaérjünk a fogaskerekűhöz. – Tényleg már széled szét a sor, szerencsére ez az éktelen hangzavar is csitul. A hátsóúton sietünk. Én talán már inkább futok, de ugye: mindennél fontosabb, hogy felülhetünk a fogaskerekűre. A gyárkéménynél, már apu nyakában vagyok, mert nem nagyon tudtam tartani a lépést. Nagyon kell sietnünk, mert apu munkatársánál van az a papír, amivel felülhetünk. Ő pedig előttünk van legalább egy focipályányira. No végre! Odaértünk a Salgó-kapuhoz. Innét indul. Az a kopaszos ember számol bennünket, persze csak a felnőtteket. Még két hiányzó van. Most mi lesz? Legalább tudtam volna ki, akkor szóltunk volna nekik. Azért remélem, mi mehetünk. Igaz, hogy még az sincs sehol, amire felülhetnénk. Nagyon sokan vagyunk, csak le ne maradjuk. /Folytatása következik/