[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 108
Tag: 3
Rejtve: 0
Összesen: 111

Jelen:
Tagi infók Almasy Küldhetsz neki privát üzenetet Almasy Almasy
Tagi infók ender Küldhetsz neki privát üzenetet ender ender
Tagi infók Anna1955 Küldhetsz neki privát üzenetet Anna1955 Anna1955


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Cím: A kisfekete III. rész
Szerző: Lacoba - Földi László
(02-21-2006 @ 07:40 pm)

:
-Apu! Ennyi ember is felfér? Mi lesz, ha nem érnek ide? – fejezem ki bizonytalanságomat.
- Fel bizony! Minden kocsira fel lehet ilyenkor szállni, mert csak embereket visz – nyugtat. – Márpedig mi akkor is megyünk, ha Lajcsiék nem érnek ide. Legfeljebb lemaradnak – nagy kő esik le a szívemről.
- Apu! A mozdonyra is felmehetek? – hozom elő a legnagyobb álmom.
- Örülj, hogy egyáltalán akárhová felszállhatunk, te kölyök! – mondja a legnagyobb elkeseredésemre. Eléggé sértve érzem magam, kicsit még durcáskodom is, mint a lányoknál szokás. Közben megérkeznek a hiányzók. A csühös azonban még sehol! Egyre többen vagyunk, már a végét sem látni. Jó helynek vélem a miénket, mert két méterre lehetünk a sínektől, alig néhányra attól a kisháztól, ahová mindenki tekintget. Mindenki egyre nyugtalanabb. Mi történhetett? Csak nem valami baj van? Még nagyapámtól hallottam, hogy valamikor nagyon régen kisiklott a fogaskerekű, aztán sokan meghaltak. Valaki, a salgói, távolabbi rokonok közül is ottveszett. Mindig szoktunk, Mari mamámmal, anyuval és Mariska keresztanyámmal vinni a sírra virágot, gyertyát Halottak Napján. Ilyenkor én mindig nagyon fontos beosztású vagyok, hiszen nekem kell meggyújtanom a gyertyákat, ami nem is mindig olyan egyszerű. November elején már sokszor erős a szél, így a kis lángocskáknak ezzel is meg kell küzdeniük. Azért legtöbbször sikerül, hiszen keresek a síron szélárnyékos helyet, vagy eléállok, de legvégső esetben szorosan egymás mellé rakom őket. Ettől nagyobb lángocska lesz, amivel a szél nehezen bír el. Előfordult már, hogy a zagyvai temetőben, apu gyerektestvéreinek sírján, semmiképpen sem akart égni. Azért, mert szinte már nem is szél, hanem vihar volt, esővel kombinálva. Végül mégis megoldottam a helyzetet: a gyertya papírjából kis házat építettem köré, így elég szépen ellenállt. Sajnos ennek aztán nem lett valami jó vége, mert a papír lángra kapott, még a virág is megpörzsölődött, mire nagy nehezen eloltottuk. Mondanom se kell, hogy nem voltam túldicsérve a dolog után.

Mi a fene lehet már, tényleg? Hiába ácsorgunk. A felnőttek cseverésznek mindenféléről, de mi gyerekek nehezebben bírjuk a várakozást. Imitt-amott már sírás hallatszik, az unatkozás nyomán kialakult rosszalkodás utáni füles eredményeként. Én, viszonylag jól tűröm, apu zsebei rejtekéből előkerülő egy-két frutti ismét sokat segít. Nocsak! A távolból mintha a már jól ismert füttyentést hallanám a domb mögül.
- Apu, apu! Jön a Kisfekete! – hívom fel a figyelmét, hiszen annyira belemerült valami hegesztési újítás megbeszélésébe.
- Csak a füled cseng, gyerek! Ne nyugtalankodj! Majd kijön a forgalmista és bemondja, ha jön. – Próbál lehiggasztani, pedig én közben újból hallom. Távolról, de egyre tisztábban a semmivel össze nem keverhető magas hangot.
- Apu! Ez pedig ő! A Kisfekete – győzködném, de a következő pillanatban előjön a majdnem egyenruhás ember, kezében kis táblácskával:
- A vágány mellett tessék vigyázni! Vonat érkezik. Menjünk távolabb! Fogják a gyerekek kezét, és csak akkor szállhatnak fel, mikor azt mondom! Az engedélypapírokat készítsék elő! – Közben már egész közelről visszhangzik a kis fekete „Há”-ja. Ezt aputól hallottam, hogy ez a hegyes hang a „Há”, és már majdnem felső „Cé”. Feltűnik a gyönyörűséges. Most is ragyog, csillog. Húznám aput közelebb, de nem lehet.
- Kérdezzük meg a bácsit, aki vezeti, hátha mégis felmehetek a mozdonyra! – próbálkozom újból.
- Már megmondtam, hogy nem lehet! – mondja ellent nem tűrve. Persze azért én teljes súlyommal arra felé szeretném terelni. A mozdony is ráérezhetett az óhajok-óhajára, hiszen közvetlen előttünk áll meg nagy gőzfelhővel. Még erősebbre veszem a figurát. A vonatvezető – később megtudom, hogy masinisztának hívják – leugrott a megállás pillanatában, én meg a másik kezemmel gyorsan elkaptam a kezét. Ő nagyon meglepődött, de kiolvasta elkeseredettségem okát:
- Mi van édesapám? Meg akarod nézni a mozdonyt? Gyere, siessünk! – Apu is nagyon meglepődik, de nem mond ellent. Sőt ő is jön. A mozdony közelről még varázslatosabb, még csillogóbb-villogóbb, mint gondolnám. Érdekes, hogy ennek nincs annyi kereke. Amelyiket a Kotyaszon szoktam látni, annak eggyel több kereke van, ott középen. Kicsit persze másutt is más, hiszen másik lehet, mert nem lehetne csak úgy cserélgetni. A masiniszta, a hónom alá nyúlva felemel az ajtó helyéhez (ajtó ugyanis nincs). Nagy hőség csap meg. Nyitva van egy olyan valami, mint a kemence ajtaja, és benne ég a hatalmas tűz. Egy nagyon kormos arcú bácsi pedig pakolja bele a szenet. Ő a fűtő. Három kar van a mozdonyon. Nagyon szépen ki van fényesítve a végük, de kormányt nem látok. Aztán lóg egy olyasmi is, mint a lókengyel. A kedves hangú masiniszta ismét felemel.
- Húzd meg! – biztat! Nem merem, de tovább bátorít. Meghúzom.
- Húúú! – Akkorát fütyül, hogy szinte bedugul a fülem. Borzasztóan tetszik.
- Meghúzhatom még egyszer!
- Persze! – kétszer húzom meg egymás után. Ez nagyon nagy dolog, gondolom magamban. Szerintem fülig ér a szám. Az a vicces, felvégi bácsi most biztos mondaná, hogy: „Még szerencse, hogy ott a filed, különben körbe bazsalyítanád a fejed, gyerek.”
- Most már mennünk kell – mondja apu.
- Igen – erősíti meg a főnök, akinek olyan ragyogó fekete a haja, mint maga a mozdony. Lenyújt apunak, aki a hóna alá kap. Szinte már futunk hátra a többiek után, én még igyekszem integetni és köszönni:
- Csókolom Bácsi! Köszönöm! Nagyon szép a mozdonya!
A sor legvégére érünk oda, még éppen időben, ugyanis a mi csoportunkra kerül a sor. Felmegyünk. Érdekes ez a kocsi. Úgy vannak a lócák, ahogy a teherautón voltak, csak itt olyan ívesen. Minden hely foglalt. A sarokban szorítanak nekünk helyet. Apu leül, én pedig az ölébe. Indulhatnánk már. Nem tudom mi tarthat ennyi ideig. Akik nem fértek fel, azok úgyis csak a következővel jöhetnek. No végre! A Kisfekete hallgat rám, mert füttyent egyet, és a következő pillanatban megrándul. Nagyon lassan megyünk. Lentről sokkal gyorsabbnak tűnt. Most talán már egy kicsit gyorsul, ahogy egy kicsit sötétebb füstöt fúj. Nagyon jó a szaga, olyan, amilyet máshol nem nagyon szagolhatunk. Mikor a Kotyaszon elhaladt mellettünk is mindig mondogattam, de a felnőttek kinevettek, így most sem lehet ujjongani. A ponyi-pusztai nagy kanyarnál ballagunk. Látszik a gyalogút, amelyiken az Őrhegy-kereszt felől szoktunk érkezni.

Most már egész szépen gyorsulunk. Néhány ház látszik.
- Apu! Ez milyen falu? – töröm meg a csendet.
- Ez még mindig Ponyi-puszta, csak itt ilyen messze vannak a házak egymástól. Ezért puszta a neve. Figyelj! Nemsokára megállunk.
- Miért? Már senki sem fér fel – fejezem ki tanácstalanságomat.
- Ne butáskodj! Csak kicserélik a mozdonyt.
- Elromlott?
- Á! Dehogy, csak a hegyre a másik bír felhúzni bennünket.
Nocsak! Indítja be az agyamat. Akkor ezért volt ennek kevesebb kereke. Az elmélkedés közben meg is állunk. Itt négy sín van, egymás mellett. A másik mozdony előbbre áll, és valahogy helyet cserélnek. Azt azonban innét nem látni, hogyan? Mindegy. Az biztos, hogy amelyik eddig húzott most már a másik vágányon van. Akkor most már kezdem érteni: ez nem is a Kisfekete volt. Sőt! Inkább, két Kisfekete van. Mellettünk halad el éppen. Integetek, de nem vesz észre a masiniszta, csak kicsit később. Visszainteget. Sőt! Füttyent is egyet.

/Folytatása következik/





(1138 szó a szövegben)    (679 olvasás)   Nyomtatható változat


Lacoba: (02-22-2006 @ 05:53 pm)
OK Ottó! Ez az egyik legrégebbi gyermekkori emlékem. Hat éves sem voltam még. Aztán a következő évben még egyszer mentünk rajta, aztán megszűnt. Most micsoda kincs lehetne.

Zsuka49: (02-22-2006 @ 05:54 am)
Bűbűjos kis novella, ezzel a türelmetlenkedő kisfiúval, aki úgy várja a kis feketét. Na meg a versed amit a versenybe felraktál az is csodás, most erről jutott eszembe. Üdv: Zsuzsi

lacoba: (02-22-2006 @ 06:03 am)
Van összefüggés Zsuzsa! 1957-ig üzemelt a fogaskerekű kisvasút. Kétszer ültem rajta... Éppen a földön voltunk, amikor maga alól szedte fel a síneket szegény. Vége lett! Hatalmas kár ez is.

soman: (02-22-2006 @ 11:27 am)
Csak azért nem írom, hogy csodálkozom, hogy nem lett belőled masiniszta, mert tudom, hogy ez az érdeklődő kisfiú minden őt körülvevő jelenségre éppoly kíváncsi, mint a mozdonyra. És ezt a rácsodálkozást remekül foglalod szavakba.

  

[ Vissza: Lacoba - Földi László | Művek listája ]

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.43 Seconds