Gyalogolunk. A Bocfáshoz. Irtózatosan messze van, pedig most félútról megyünk, mint máskor. Egyre nehezebben tartom a lépést. Apu észreveszi, és már repülök is fel. Fel a nyakába. Nagyon szeretek innét szétnézni. Sokkal messzebb elláthatok. Megcsodálhatom a somoskői és a salgói várat, hiszen majdnem körbe megyünk rajta. A Menedék-ház előtti dombtetőről aztán már szaladok. Nagyon megéheztem. Előbb érek a hatalmas bikkfákhoz. Előttünk már ott van az a gyönyörű ház, aminek az oldalán ilyen szépséges folyónövény fut fel – úgy hívják: borostyán – bár most még nem annyira szép zöld.

Rengeteg ember van a ház előtt placcon. Be is várom aput, de mikor megérkezik, hogy jelezzem neki:
- Nagyon korog a gyomrom!
- Nekem is! Majd intézkedünk! – fogja meg a kezemet, és megyünk a tömeg közepe felé. Elég nehéz az előrehaladás, mert mindenkivel kezet kell fognia, hiszen mindenki ismeri:
- Szevasz Laci! Jöttetek?
- Sietnénk!
- Persze, menjetek előre! Szóljon az a muzsika! Minél előbb!
- Hogy vagy Lacikám? Hú, de megnőtt ez a legény! Ott van a harmonikád az ülésen.
- Eszünk, aztán mehet.
- Végre, megjöttetek! Engedjétek előre Laciékat! Azzal is előbb lesz zene. Józsikám! Gyorsan add ki a Laciéknak! – Apu a fülembe súgja:
- Ő a főnök.
Pillanatok alatt megkapjuk. Virsli. Otthon nem nagyon telik rá, inkább húszas kolbászt szoktunk venni. Összesen tíz darabot kapunk, mustárral, kenyérrel. Apunak sör, nekem, Erzsinek, anyunak Bambi. Alig bírjuk. Már kezdek azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha nem jönnek, amikor hallom anyu hangját:
- Laci! Itt vagyunk! – körbenézek. Nem találom őket. Apu egy nagy fa felé mutat, és tényleg ott ülnek. Nem túl messze a forrástól. Rohanok. Összekoccannak az üvegek. Hoppá! Vissza kell fogni, nehogy még összetörjön. Már méterekről újságolom:
- Erzsi! Képzeld! Voltam a Kisfeketén… Kétszer is meghúztam a fütyülőjét… Nem is egy, hanem két Kisfekete van… Integetett nekem a masiniszta… Átment az alagúton is… – mondanám részletesebben, de:
- Egyél már gyerek! Kihűl! – Tényleg. El is feledkeztem a gyomromról. Kettőt legyűrök, s máris jöhet a Bambi. Nagyon finom. Nem véletlenül énekelnek róla a rádióban. Hagyok az alján egy kicsit, a jobbidőkre, tartalékba.
Alig néhány perc és máris a forrásnál vagyok. Kedvenc elfoglaltságom a vízben játszani. Kis gátat építek, a kifolyótól néhány méterre. Közelebb nem lehet, mert legutóbb letolást kaptam miatta. Ilyen távolságban már nem szól senki. A gát mögött meggyűlik benne a víz. Ahogy megtelik, akkor pedig elengedem. Aztán újra kezdem. Nagyon jó érzés, hogy arra megy, amerre én akarom.

A távolból már hallatszik, hogy apu beindult a zenéléssel. Elég sokan állnak körülötte. Táncolnak. Én meg elkezdek fázni. Ilyenkor tavasszal még elég korán lemegy a nap. Visszaszaladok a pokrócunkhoz. Keresem a meghagyott Bambimat.
- Anyu! Hová lett az enyém?
- Megittam, de az a teli üveg a tiéd. Van egy Pityu-csokid is. Kéred!
- Naná! Stolverk is van?
- Azt majd hazafelé kapsz. Ne menj messzire, mert lassan indulunk haza! – Éppen, hogy kiejti, már kiabálnak is:
- Indul az első kocsi. Aki ezzel akar menni, jöjjön! Felszállás!
- Szaladj! Keresd meg Erzsit! – Gyorsan meglelem, kicsit távolabb a placctól. Táncolnak a hasonló lányokkal. Maradna még, de nincs mese.

Összeszedelődzködünk. Sajnos csak mi megyünk. Már tudom: Apu marad. Így nincs kocsira és kocsiról repülés. Arra megyünk, amerre még nem is nagyon jártam. Fázom. Megkapom a kedvenc csokimat. Elmajszolom, aztán odabújok anyu árnyékába.