Előkerültek a fateknők, jöhetett a liszt, a kevéske só, az élesztő – eléggé undorító az íze – de kis cukrot, meg valami más port is csippentettek bele, aztán felváltva keverték. Nem volt kis munka, gyöngyözött a homlokuk, mint nyáron. Közben beszélgettek, az emberek szerint pletykáltak.
- Nagy lagzi voót a felveégbe'. Aszt monggyaók haórom disznoót vaógtak.
- Ne mond mó'… Mire való mó' ez a nagy flanc?…
- Ez a nagyravaógyoó, mó' megeint elszaóntott egy boraózdaónyit a Hosszú-fődben. De nem hagytam annyiba', visszaszaóntottuk.
- Hogy nem szeégyelli magaót, azok utón, amit neki tetteil.
- Majd megveri az Isten, ne feéjj!
- Hitted volna-e errő' a Pajaóró', hogy maór haórom zsaókeé' hozza a Diósró' haza a krumplit?
- Pegyig azt beszeélik, Neki is lett vagy szaóz zsaókval.
- Haót azt hallottad-e, hogy a Marisra, meg Baórnaóbó' leselkegyik valami gazdag baónyaósz legeiny.
- Nem volt jeó neki a Józsi. Az meg Tarjaónbó' hoz valami menyecskeit, biztos, olyan affeéleit, aki gyorsan felhajintya a faraót.

Közben én – a nővéremmel – a két darab szabad hokedliből és a két sámliból elkészülök a legújabb vonattal. Az asszonynép igen fájlalja a vonat kéményének előbányászott kályhacsövet, így – nincs más hátra – marad az üres szöges doboz, ami ugyan nem kerek, de megteszi. Teljes gőzerővel haladunk. Én vagyok persze a mindenes, masiniszta (mozdonyvezető), kalauz, bemondó. Éppen csak az utas nem, de Erzsi, a Kati babájával teljesen megfelelnek erre a célra. Szegények a nagy sebességtől alig jutnak levegőhöz. A tavaly szilveszteri trombitából megmentett síp – ugyan nem teljesen a mozdony hangnemében – de szinte megállás nélkül szól. Gyorsan rá is unnak a hangzavarra. Erélyesen rendre vagyok utasítva… Csak hát így meg nem az igazi. Egyébként is – szerintem – már csak azért dagasztják a kenyérnek valót, mert még nem értek a végére a történéseknek. De már készítik a szakajtókat (szalma tárolóedény, mérete a kerek kenyér méretével egyezett, hiszen ezzel mérték ki) – nekünk két nagyobb és két kisebb van. De még nem rakják bele, mert kelnie kell. Hát ez is egy érdekes dolog. Hiszen a tészta úgy kel, ahogy mi fekszünk. Szépen bebugyolálják – mint a Zolikát, meg Dodit, az unokaöcséimet – semmi nem látszik ki belőle. Később még meleg helyre is teszik. Egyszer még azt is láttam, hogy a használaton kívüli dunnával be is takarták. Ez az, amire mindig azt mondogatták: a Dodoé. Őt sosem láttam még csak képen, mert ott fogták a németek a háborúban zenélni. Egyébként apu öccse, de már biztos jobban megy sora, mert csomagot is küldött. Volt benne egy csomó ruha, no meg egy síbakancs, fehér gumitalppal. Talán duplán is belefért volna a lábam, de kapcával jól kitömve: ez volt a környéken évekig az egyetlen nem durábel bakancs. Aztán volt a csomagban olyan csoki, hogy a lélegzetünk is elakadt a méretét látva. Ezt hívják tábla csokinak. Mindegy a neve, de olyan finom, még tán őrséget is kell állni, hogy valaki meg ne dézsmálja. És még valami. Ilyet sem láttam még soha. Ez a banán. Nem tetszetős – az biztos – hóttfekete (nagyon fekete) a külseje, és rágós is, amiből rájövök, hogy csak a belét kell megenni. Bár még odébb van, de ez a csomag nagyon karácsonyi mosolygóssá tett mindannyiunkat.

Az asszonyok keze közben már nem annyira, de a szájuk annál jobban beindul… Most én kerülök terítékre. Ezt nem szeretem. Hol agyon dicsérnek: Maór ismeri a szaómokat... Biztos joó tanulló lesz… Szeret óvodaóba jaórni… Aztán pedig: Alagutat aósott a csicsóka aló a szomszeidba… Oljan, mint a hesskereplye (egy erdei gyík-féle, de éppen lassúságáról nevezetes, pedig a népnyelv a gyorsaság mintájaként használta)… Egy heétyig is tud egy veégteiben keirdeznyi… Lassan mó' naponta keitszer kell foótoznyi a teérgyin a nadraógot…

Úgy döntök: nekem ebből elég. Már úgy is szinte kívülről tudom, hogy Erzsi következik. Róla persze még véletlenül sem mondanak semmi rosszat. No, de lehet, hogy én se nagyon tudnék, hacsak azt nem, hogy nem hagyja – időnként sem – ellébecolni a mosakodást, vagy hogy pillanatok alatt telebabáz mindent. Indulok a kemencéhez. A kapu mellett építette még Vitéz nagyapám. Hasonlít arra, amit a kovácsnál is láttam, tán még nagyobb is. Rendes téglakéménye, és négy lábon álló teteje van. Apu már begyújtott. Nem nagyon értem, miért kell este ilyen korán tüzelni, mikor csak éjjel, vagy hajnalban kerül bele a kenyér. A fával meg amúgy is elég sok a dolog. Mindenesetre nagyon jó meleg van a tetején. Kormi cicával most ide húzódunk, hiszen innét minden átlátható. Időközben szénfeketére sötétedett.

Valami észveszejtően jó illat cserkészi be az orromat. A másik oldalamra is alig fordulok, mikor jön az ébresztő szó:
- Kelj fel! Kész a kenyér! Már pattanok is, mert még lekésem a bodakomat (kicsi, a maradék tésztából gömbölyűre görgetett tészta, mint a zsömle, de kenyértésztából). Ma sem tudom, hogy kerülhettem a kemence tetejéről az ágyamba, de most ez nem is olyan érdekes. A korgó gyomor – kis híján – elvisz a mosakodás mellett, de most azért megmutatom. Szó nélkül visszalépek. Kilegyintem a szememből a csipát, nehogy az a kapurekeszt is már felérő felvégi, megint odalökhesse nekem: te kis csipás!

Rohanok. Háromra veszem a tizenkét lépcsőfokot. Már az asztalon van a betévőnk. Két darab óriási. Akkora, hogy csak a késsé előléptetett szuronnyal lehet belőle szegni. Persze csak azután, ha megkapta a saját keresztjét:
- Köszönjük Urunk, hogy hozzásegítetted e kenyérhez családunkat. – Ragyog a teteje a tollseprővel rákent tojássárgájától. Aztán két kisebb cipó – alig nagyobb a kispárnámnál. És néhány bodak, ami olyan, mint a zsemle, csak kenyértésztából. Ma ez a reggelink. Kapunk a Dodo bácsi csomagjában kapott csukamájolajból egy-egy kanállal. Aztán szintén a csomagból anyu Ovomaltine-t (kakaó-féle) keverve a tejbe, kakaót varázsol. Fenséges a reggelink, mint mindig vasárnap, hiszen együtt a család.