Mostanság azonban más a helyzet. Kezd minden megváltozni. Múlt szeptembertől felső-tagozatos lettem. Kész legény – mondogatták az ismerősök, rokonok, hogy alám tegyenek egy kicsit a büszkeség lovából.

Régebben ezt könnyebben vettem, de így – mikorra már az összes tavalyi gatyáját kinövi az embergyerek – eléggé blama a dolog. Szerencsére arról már leszoktak, hogy emlegessék: „Ezt is tudja, azt is tudja… Ezt csinálta, azt is ő csinálta…”, meg a hasonló dicshimnuszok. Észrevettem, ezek a fröccsentések (így neveztem el magamban) csak egyszerű összekötőszövegek voltak. Úgy szolgáltak, mint az: izé, meg aha, ettanakkor, és a hasonló szöveg- és időkitöltések. Ezeknek csak az volt a céljuk, hogy a tényleges mondandó előtt bevezessék, áthidalják az utána következő szövegre, pletykára a diskurzust. És hát ezek olyan semmitmondó habratyolások, zagyvaságok. Érdekes, hogy ez az összevissza, zavaros beszéd az én falumról kapta a nevét. Bár az is lehet, hogy a patakról. Sőt, ha jobban belegondolok, még az is elképzelhető, hogy fordítva. No! Itt a bizonyíték! Ebben változtam meg. Képzeljétek! Olyan dolgokról is gondolkodom, amire előtte rá sem hederítettem. Régebben leginkább az izgatott, hogy hogyan születik a gyerek, vagy hogy mi van a lányok lába között. Mostanában pedig már tudom, hogy a gyerek az asszonyok hasából születik, a lányoknak meg nunijuk, nunájuk, punijuk, szépikéjük van. Megdöbbenek én is néha, hogy most már az birizgálja az agyam, hogyan kerül a gyerek az anyja hasába, és a kislányoknak miért nem kerül oda, vagy éppen miért nem fityiszük van. Az is megváltozott, hogy nem merek a felnőttektől kérdezni semmit, áttevődtek ezek a kutatási témák a konkrét gyakorlati megfigyelésekre.

Aztán a könyvek hoztak nagy változást nekem. Igen a könyvek. Eleinte még azt hittem, hogy nem szabad annyi könyvet elolvasni, ezért sokszor titokban olvastam. Tudjátok, már nem nagyon van könyv a könyvtárban, amit nem olvastam volna ki, vagy egyedül, netán Karcsival.
Nagyon jók ezek a könyvek. Az egész világot bejárhatom velük, Maugli őserdejétől, Robinson szigetétől, a Nyilas Misi iskolájáig, A Pál utcai fiúk grundjáig. Rájöttem, hogy ezek a könyvek utaztatják az olvasót. Sőt! Nincs bennük idő. Ezt úgy értem, hogy az ókortól – a mán át – a jövőig mindenről szólnak, így aztán tudhatjuk belőlük szegény Krisztus életét, pedig amikor ő élt, már nagyon régen volt, vagy azt is, miként fogunk majd az űrben élni. Aztán úgy sincs bennük idő, hogy amikor olvasok, lehetek gyerek, felnőtt, harcos, de például még egy-egy állat bőrébe is belebújhatok.
Vannak persze olyan könyvek, amit egyáltalán nem értek. Már azt sem értem, mi a fenének kell ezekből a semmikből egy egész polcot betöltő – egy kézzel átfoghatatlan – könyvet írni. Én el sem hiszem, hogy ezt mind egy ember – például Lenin vagy Marx – írta. Nekem érthetetlen, összefüggéstelen az egész, és semmiről sem szól. Először megzavarodtam, hiszen tízszer is elolvastam, mint amikor nem értek valamit. Mostanában, ha már megpillantom egy könyvön, hogy XY összes művei, ki sem veszem. Persze azért vannak az ilyenek között – főleg a verses könyvek – olyanok, amikben nagyon szép versek vannak. Az igaz, hogy a verseket nagyon nehezen lehet megérteni, mégis nagyon szépek tudnak lenni. Biztos ti is így vagytok ezzel az olvasással. Különösen nagy öröm, ha például azt mondja a tanító, illetve most már tanár, hogy például A Pál utcai fiúk a kötelező olvasmány. Ilyenkor nem szoktam megmondani, hogy már többször elolvastam. Természetesen bármit kérdezhetnek a történetről, én már minden mozzanatot tudok. Észrevettem, hogy libabőrös vagyok, amikor a vízben van Nemecsek. Sőt, didergek is. A gitt ízéről, a füles fájdalmáról, sírásról nem is beszélve. Még az is lehet, hogy lázas is voltam.

Érdekesek és nagyon tanulságosak a könyvek, ezért teljesen érthetetlen, hogy vannak, akik nem olvassák végig. Nem tudom miért, hiszen iszonyatos érzés, ha nem tud valamit a felelő. Teljesen vissza kell fognom magam, hogy ne mondjam ki a választ ilyen esetekben, pedig nem szabad. A múltkor úgy megpajeszozott emiatt az a gyönyörű, új tanár néni, hogy a fejem tetején éreztem a pajesz-tincsemet. Hátra is ültettek bennünket – Karcsival –, mert mi szinte mindent tudunk, és az utolsó előtti padból kevésbé lehet súgni.

Aztán egy ideje – éppen A Pál utcai fiúk szomorú vége miatt – egy nagyon furcsa dolog is vissza-visszatér a gondolataimban, elmélkedéseimben. Ez a HALÁL. Ha nagyon meg akarom vallani az őszintét, borzasztóan nem tudom hová tenni az egészet. Azt már tudtam régen – hiszen a temetőben sok rokonom fekszik –, hogy a gyerekek születnek, aztán megöregszenek és meghalnak. Vannak persze gyerek-halottak, még olyan is van a sírra írva, hogy élt 2 hónapot. Aztán meghalnak emberek néha fiatalon, mert belefulladnak a tóba, vagy elmennek a háborúba, és ott halálos lövést kapnak, meg ilyesmi. Csakhogy! Ez nem olyan egyszerű. Gondoljatok csak bele: veszi valaki a levegőt, szívja, és egyszer csak nem szívja tovább… Dobog a szíve, dobog szép egyenletesen, aztán abbahagyja… Néz és lát a szemével, abban a pillanatban meg lehunyódik, mintha lekapcsolódna a lámpa… Mitől lehet ez? Az idősebbek azt mondják: „Maó’ nagyon beteg voót… Eleég reégen nem tudott rendesen ennyi… Agyveérzeést kapott… Elütötte valami… Leesett a kocsiroó”... Valahogyan mindig kapcsolódik a betegséghez, balesethez, vagy sebesüléshez. Aztán máskor meg azt mondják: „Szeép kort megeélt… Szeép, csendes halaóla voót… Megmentette eőt az Isten, a sok szenvedeéstő”…

Ez még jobban elbizonytalanít engem. Hogyan lehet ez? A temetésen pedig mégis sokan sírnak, bármit is mondanak előtte. Tovább rontja a helyzetet az, hogy a koporsóban már akkor sem kapna szegény rendesen levegőt, ha véletlenül újra tudna lélegezni. Majd még azt a sok földet is ráteszik. Nomost, akkor: hogyan van tovább? Hosszú idő után először merek kérdezni újból a felnőttektől:
- Mama! Mi az a halál? Mi történik a sírban? – fordulok Angyal mamámhoz. Látszik, meglepi a dolog.
- Tudod, az úgy van, ha valakinek eljön az ideje, elfárad a szíve: meghal. Az Istenke pedig felviszi a lelkét a mennybe.
- És a sírban? Ott mi lesz?
- Ott pedig a teste piheni ki a földi szenvedéseket.
- És akkor nem is tud válaszolni, ha kérdezzük?
- Sajnos onnét már nem válaszol, de azért meghallgatja, amit mondunk. Sőt! Képzeld! Mindent lát. A tekintete végigkíséri az ittmaradottakat. – Egy kis könnycseppet látok a szeme sarkában. Neki már meghaltak a szülei. Most biztos rájuk gondol.
- Mama! Ez a halál egy nagyon rossz dolog lehet.
- Igen Lacikám! De az életnek menni kell tovább, az ember elmond egy imádságot, aztán megkönnyebbül – mondja, és már nyúl is az olvasója után. Én pedig szaladok az udvarra, de nem igazán tudok játszani. Félrevonulok a hatalmas farakás mögé. Oda szoktam elbújni, gondolkodni, elmélkedni, ha rosszat csinálok, vagy csak egyszerűen valamit meg akarok magammal beszélni.

Végigfutok az elmondottakon. Sajnos a szokásosnál nehezebben boldogulok vele. Egy kicsit hozzáteszek az olvasmányokból. Szeretnék tisztába kerülni kicsit ezzel a rettenetes szóval: HALÁL. Most bevallom. Nem megy.

Lehet, hogy már többet tudok az egészről, de valahogy olyan, mintha ez a többet-tudás most már még több kérdést húzna maga után. Bele kell nyugodnom, hogy ez a legbonyolultabb dolog, amivel eddig találkoztam. Egyébként annak örülök, hogy én még nem kerültem közel ehhez az iszonyathoz. Még nem halt meg senki a közeli családból. Vitéz nagyapám ugyan meghalt, de még mielőtt megszülettem, tehát nem ismertem. Csak a sírját, a kereszttel. Szeretek virágot vinni a sírjára, aztán gyertyát gyújtani. Ilyenkor tényleg úgy érezem, mintha itt lenne, és nézne a nagy vitézi képről.

Ekkor még nem gondoltam, hogy rövidesen az én lelkem is megtépázza ez a borzalom. Az éjjel meghalt Gyula nagyapám. Mindenki sír, mindenkinek karikás a szeme. Én is sírok. Úgy érzem, mintha valami erős szorításban lennék. Nem vagyok teljesen tudatlan, de valahogy ez most más. Lehetetlennek és igazságtalannak tartom. Várom, hogy nyíljon az ajtó és belépjen óriási alakja… Vezetem a kocsmából haza, ujjhiányos kezét fogva… Az orromban érzem bagója bűzét, ami már nem is annyira büdös… Nem. Nem jön. Sajnos igaz. A legpocsékabb csend tör utat az egész házban. A szokásos beszélgetések helyett az aktuális temetési feladatok, dolgok egyeztetését hallani mindenkitől.

Nem tudok menekülni tekintetétől, iszonyatos a szorítás. Nem találom a helyemet, csak téblábolok ide-oda. Teljes fáradság van még az ujjam hegyében is, s a könny is fogyóban van. A tudat vagy a tudatlanság szaggatja lelkem, és az óriási tanácstalanság. Nincs többé! Eszembe jut, amit mama úgy egy éve mondott: „De az életnek mennie kell tovább, az ember elmond egy imádságot és megkönnyebbül”.

A farakás mögött vagyok most is, mint akkor… Szepegve a Mi Atyánk-ot mormolom, miközben a sok-sok virágot látom a friss síron…

(Az illusztrációt itt tekinteheted meg, melyet Beda Melinda készített: http://www.fullextra.com/users/Lacoba/gyulanagy.jpg )