Rekkenő hőségre ébredtünk ma. Még el sem érte a nagy fényes a milliárdszorosan felüljelölt fát – amit állítólag még az ük-ükpapám is jelölt – máris harmadszor kellett lefetyelnem a hegyi csobogósból, és a kétlábú tányérjába mártott cicának-való sem igazán ízlett, mert majdnem akkora felhője volt, mint az erdőben elfáradt, billenő járású korcsnak, amit Nyávince talált meg vagy tíz sötétedéssel ezelőtt.

Szóval nagy meleg lesz ma is ránk Körbecsobbanás legfontosabb és legértelmesebb macskoszaira. Képzeljétek! Mi itt Körbecsobbanáson bármerre is futnánk néhány sötétedést, mindenütt a prüszkölősen ihatatlan – s mellesleg nagyon ugrándozó – csobbanást lelnénk. A kétlábúak valami „sziget”-ként emlegetik, bár az ő szavukat csak a legbölcsebb – ezért legtöbbet szunyókáló – tekintélyes macskirályok értik. De ez is csak állítólag. Mi - macsfarokbehúzók - nem értjük őket. Cseppet sem. Annyira nem, hogy mikor nagyon korog a gyomrunk, és illatozik a nagyugrásnyi magas, bennünket siccre küldenek futóversenyre. És bújóversenyre, mert a csattanó is repül utánunk ilyenkor, aztán igyekezni kell kifelé a kis kerti nyikorgó melletti lyukon. No, mi nem értjük ezeket a kétlábúakat. Ezt a Körbecsobbanás ügyet is onnét tudjuk, hogy milliónyi sötéttel ezelőtt a vöröslevél – és az utána jövő büdös meleg – folyamatosan kergette a macskoszokat el az otthonukból, egészen addig, míg ott is nem értek el a nagycsobbanásig. Azt is mondják, hogy nagyon sokan vesztek oda a vöröslevélben, és minden koromfekete volt, mint Nyávkormi bundája. Ezzel a vöröslevéllel nagyon vigyázni kell! Amikor még Nyávolgica voltam, tappincsommal tiszta erővel belecsaptam... Húj! Jaj! Rettenetesen fájt! Talán hat sötétig is kellett nyalogatnom, mire rendesen újból ráléphettem.

Ja! Milyen buta macskosz vagyok. Még be sem mutatkoztam. Macskolgi vagyok – Körbecsobbanás legjobb macscsaja – most fogom nyávogásig mosdatni a tizenegyedik almot. A barátaim csak Nyávolginak hívnak. A legjobb macskandúrok vetekednek értem. Évente kétszer. Azt is mondják, hogy a legtisztább vagyok a környéken. Persze igyekszik is a magamféle macscsaj, hogy az összes macskandúr szeressen, mert sosem lehet tudni... No, egyenlőre ennyit! Mennem kell a legfontosabb teendőmre, még mielőtt a nagy fényes eléri a milliárdszorosan felüljelölt fát...

/

Hú, de kellemeset nyáválmodtam. A ropogósfinomból kaptam a kétlábútól. Olyan sokat, hogy degeszre raktam a pockóm... De finom... Mi ez a felhő? Nagyon rossz a szaga. Most még nyáválmodom, vagy... Felugrom, és teljes erőből szaladok a visszhangosmindigsötét kijárata felé. Már majdnem ugrom át a körömélesítő, mohás követ, amikor megpillantom odakint... Vöröslevél. Mindenütt, és büdösfelhő, amerre csak kilátok. Hú nagy a baj! Kerülgetném innét, ugranám arra, de a vöröslevél mindent eltakar. Rohanok. Teljes erőből. Még szerencse, hogy mi macskoszok a visszhangosmindigsötétben is jól látunk. Nagyugrás balra, majd egy kisebb szembe... Újabb futás, körmösmászás, megint ugrás, majd bajra egy nagy, és bújás felfelé a szűköskapun... Már majdnem felérek, amikor érzem ott is a büdösfelhőt, és nemsokára megpillantom: „Jaj nekem! Itt is mindenütt vöröslevél.”... Visszafarolok, még mielőtt megperzselné orrom ez az aljas vöröslevél...

Kétségbe vagyok esve. "Mi lesz most velem?" Csendesen caflatok visszafelé, nehezebben is ugrok – sokszor ki kell engednem a fegyverzetemet, hogy le ne csússzak – és meg is szomjaztam. A visszhangosmindigsötét csobogósa felé veszem az irányt. Hosszan lefetyelek. Már nagyon korog a pockóm. Ismét kikémlelek. Semmi változás. Mindenütt büdösfelhő és vöröslevél.

Nagyon hosszú ideje lehetek a visszhangosmindigsötétben. Szerintem már két-három sötét is elment. Kimenni nem merek, mert még mindig érzem a büdösfelhőt. Szerencsés vagyok, hiszen időnként sikerül a plafonról levadásznom egy-egy borzalmashangút, és gyorsan megroppantom, mert ez a fura szerzet aztán úgy belecsimpaszkodik a budába, hogy macskosz legyen a talpán, aki megszabadul tőle. Nem jó, de megteszi, amikor nagyon éhes a macsgyomor...

/

Éppen ébredezek a hosszú szunyálásból. Lefetyelek a csobogósból, és éppen azon morfondírozok, hogy „Milyen szerencsétlenek vagyunk mi Körbecsobbanás macskoszai, mert nem tudunk elszaladni a vöröslevél elől. Olyanok vagyunk mint a foglyok, akiket krumpli mellé zárnak. Az nem jó, mert olyankor nem adnak enni, és még inni sem tud a macskosz”

„Megnézem mi van odakint”- ötlik a fejembe. Óvatosan közelítek a kijárathoz. A nagy fényes elhagyta a milliárdszorosan felüljelölt fát. Már nincsenek vöröslevelek, de büdösfelhőt még érzem. Kijjebb merészkedek. Alig ismerem meg. Minden koromfekete. Óvatosan merem csak letenni a tappancsomat. Lépek néhányat. Már a tappancsom is koromfekete, de nincs megállás, megyek tovább... Majd szaladok. Nehezen találom meg a kerti nyikorgó helyét. Minden koromfekete, és összedőlt a macskánakkintahelye fala, meg a teteje... Gyorsan berohanok; „Nem esett-e a gazdikámra, az én kétlábú, édes gazdikámra?” De nem esett. Senki nincs. Senki nincs sehol, csak koromfekete minden...

"Most sír Nyávolgi. Ne nézzetek ide! Nyávolgi nagyon szerencsétlen... Nyávolgi nem tudja merre rohanjon, hogy meglelje az ő gazdikáját, a kétlábú, édes gazdikáját? Nyávolginak nagyon fáj a hasa..." „Jaj, csak nem?” - eszelősen mosdatom az alsó részem, majd rohanok. Már nem érdekel, hogy minden koromfekete, hogy a tappancsom is az... Csak rohanok, rohanok vissza a visszhangosmindigsötétbe... Alig érek a vackomig, amikor kezdődik...

Epilógus:

Két ember sétál az üszkös falu romjai között. Könnyezik szemük, és lelkük sem könnytelen.

- Odalett mindenünk.
- Majd újat építünk ember.
- Én már sosem, maradunk a városban. Majd megleszünk valahogy. Eddig is megvoltunk.
- Eddig is megvoltunk.
- Nézz oda! - kiált fel csillogó szemmel az ember. - Odanézz asszony, ott jön Nyávolgi – kiabálja, és rohan a bizonytalanul közelítő cica felé. Már az asszony is rohan.
- Nyávolgi! Kiscicám! Hát túlélted? - fogadja a dörgölködést az asszony.
- Figyeld asszony! Nyávolginak három gombóca is van – és Nyávolgi elismerő, aggódó nyávicálása közben, hozza is kezében a három kis túlélőt.

***

/A milliárdszor jelölt fa tövében egy barátommal. Az óriási fák általában túlélték a hatalmas tüzet, ennek például az alsó rész közepe kiégett, mégis eltarja a hatalmas fát./