Ma februárt sóhajtott az éjjel. Ködös, hideg februárt.
Eltakarta a kócos csillagokat, pedig még sötét a
hajnal. Kutyák veszett vonyítására ballagok, míg az út
ropogó sétát borít lábam elé... Csendben ülnek még a
házak ablakai, néhány kémény esetlenül táncoló
füstjével szőtt háttéren zakatolnak most gondolataim:
Hogyan tovább? Mi lesz majd, amikor lelkem is a szeszélyes
füstcsíknak útján jár? Ki forgatja, firkálja, sírja teli
az üres lapokat, melyek az enyémek voltak, és múlttá
lesznek egy pillanat alatt? Fogja-e majd a gondviselés
azt a kezet, melyhez engem rendeltél Uram? Önállóan
lépni majd tud-e, ha göröngyös útja kezdődik, vagy talán
éppen folytatódik?... Azt mondod: - Megíratott? És miért épp
neki, s miért nem nekem, kinek útja a hegyen is túl jár?
Most ő foghatná remegő kezem, amíg apró jövőmre
talál a holnap, és a ködös, hideg február... Távoli
vonatfüttyön nyiladozik a reggel. Szorgalomfényre gyújt
néhány ablak. Az újságos már tette dolgát, és a kapu
is a telet nyikorogja... Áldás - kedvesem -, hogy ma ketten
vezethetjük még azt a kezet, melyet mellénk rendelt az Úr.

Zagyvaróna, 2008. február 1.