Sosem értettem, hogyan lesz, válik öreglánnyá, vénlegénnyé valaki. Kicsit zavaros, lehetetlennek tűnő, misztikus elképzeléseim voltak - az olvasmányaim miatt még fiatal koromban - erről az egészről. Plátói-szerelem, fronton maradt udvarló, elhagyott szerető, nős gavallér... Nem értettem. Házas emberként aztán még úgysem fért a fejembe, ki és miért nem kér ezekből a rendkívüli örömökből. Ráadásul az öreglányság, vénlegénység valamiféle elszigetelődést is jelentett a külvilágtól. Legtöbbször még a környezettől is. Hatalmas rejtély volt előttem ez az egyedül élés.

* * *

Kellemesen süt szembe a Nap, ebben a korán beköszöntött tavaszban. Már csicseregnek a madarak, imitt-amott kizöldellt az árok partja, és előkandikált már néhány fillérkevirág a védettebb helyeken. „Lesz ennek még böjtje is” - mondogatta ilyenkor édesanyám. És általában volt is. Reméljük idén nem lesz. Hátam mögé teszem a bon-bont, nehogy megolvadjon mire odaérek Ilonka nénihez. Igen. Ilonka nénihez tartok. Őhozzá, akit a környéken Kutyás Ilusnak, bolondos vénlánynak hívtak, és mindenféle csúfnevekkel is illettek. Amikor még sok cicája volt, azt mondták rá: Büdös Ilon, de ennek már vége, mert mikor elütötte – állítólag - a kedvenc cicáját valaki, megfogadta, hogy nem fogad be több kóbor macskát. Így lett. Azóta van egy földszintes korcs, vele osztja meg – úgy beszélik – még kifőzdéből hozott ebédjét is. Természetesen ez is az erdőn kóborolva csapódott hozzá. Öreg kutya. Már alig bírja vonszolni magát.

Csengetek, a belsőudvar egyik földszinti lakásának ajtaján, persze mire átvergődök a takarosnak nem igazán mondható kis előkerten, melyet szinte teljesen benőtt már az aranyeső- és orgonabokor. Elég csálén áll az ajtó, és néhol már táskásodik rajta az ezredik festékréteg. Valószínűtlenül ronda-barna. Félrehúzódik kissé a függöny, majd fordul a kulcs a zárban.
- Kezét csókolom Ilonka!
- Jó napot fiatalúr!
- Nagyon csinos ma – nyugtázom a láthatóan frissen dauerolt haját.
- Ne bolondozzon már! Hol lennék már én vénségemre csinos – szerénykedik, pedig korához képest valóban jól tartja magát. Úgy érzem a ráaggatott szóbeszéd teszi őt sokak szemében csúnyácskának, pedig azt is hallottam, hogy valaha még bál szépévé is választották.

Alig férek be az ajtón a rengeteg virág miatt. Amerre lát az ember mindenütt cserepek. Észreveszi zavarom, és kérdés nélkül is válaszol:
- Tudja, nekem ők a családom. Nagyon szeretnek engem, én pedig őket – mondja miközben mutatja az utat. - No, és persze Bungyi – mutat a fotelre, ahol az öreg kutyus szunyókál. Kicsit megbillenti fülét nevének hallatán, és résnyire nyitja szemét, majd nyugtázva, hogy minden rendben, visszaszendereg. A falak tele vannak képekkel. Szentképek, családi képek, képeslapok. Az egész olyan, mint dédinagymamám szobája volt annak idején. Magasra ágyazott ágy, mindenen kézimunka, még a legkisebb csecse-becse alatt is apró terítő. Lassan az a meggyőződésem, hogy itt már még egy kép vagy ajándéktárgy el sem férne, de azért előhozom a hátam mögül a bon-bont.
- Ezt magának hoztam Ilonka.
- Jaj, nem kellett volna magát költségbe vernie fiatalúr! – szerénykedik, de mindjárt el is teszi a szekrénybe, hogy az apró asztalkán, ami mellett a két fotel van, maradhasson a már odakészített kis cipős doboz. - Foglaljon helyet.
- Köszönöm. Nagyon sok szép virágja van Ilonka – próbálom oldani a pillanatnyi csendet, de nem sokáig kell ezen fáradoznom, mert rákezdi.
- Tudja, fiatalúr! Azért kértem, hogy jöjjön el hozzám, ahol még férfiember nem igen járt, mert nem akartam a sírba vinni a titkot. Életem legnagyobb titkát – enyhén csillogni látom a szeme sarkát, miközben képeket és családi leveleket, lapokat mutatja. Mindegyikhez van hozzáfűznivalója. Egészen addig, amíg egy külön kis csomagocskára kerül a sor, egy gondosan hímzett kis vászontasakban. - Ez az én nagy titkom...

* * *

Egy kis Újpest széli kolóniában laktunk édesanyámmal, és a háború átkaként árván marad három testvéremmel. Nagyon rossz körülmények között éltünk az ötvenes évek elején, mert anyukám nem nagyon kapott munkát, csak ritkán mehetett a tehetősebb környékbeli szomszédokhoz takarítani, kertet rendbe tartani, vagy néha ásni, kapálni. Ebből kuporgatta össze, hogy mi szépen, takarosan járhassunk iskolába, és legyen mindig valami kis levesnek való. Nagyon sokat segítettek a szomszédok, amikor már nagyon bajban voltunk, és a boltos, a hentes is kedvesen adott hitelt, mert tudták, hogy édesanyám a föld alól is megadja.

Aztán, később szívesen hívták őt - majd ahogy felcseperedtem engem is a boltba - segédkezni. Nagyon szerettem eladó lenni. Felemelő volt, hogy mindenkinek azt adhatok, amit kér, és a végén össze is számolhattam mennyit kell fizetnie. Nagyon elégedett volt velem Kón bácsi. Mindig megdicsért, és minden napra megvolt a kenyerünk, egy kis zsír, liszt, vagy éppen, amiben hiányt szenvedtünk. Hatalmas segítség volt ez édesanyámnak és a testvéreimnek. Rövidesen nagylány lettem, és gondolni sem lehetett arra, hogy tovább tanuljak mint legidősebb lány. Az iskola után már rendszeresen dolgoztam boltban, és az aranyos Kón bácsi már pénzt is adott minden szombaton. Ebből gyűjtögettem a kelengyére valót, pedig még nem nagyon néztek rám a legények. Úgy ahogy egy eladósorban lévő lányra kéne nézniük. Nekik csak Ilonka voltam, a boltos, pedig én már akkor kiszemeltem egy magas, erős, izmos, hátrafésült hajú fiatalembert. Úgy hívták: János. A nagy házak építkezésén dolgozott. Kőműves. Nagyon jó szakma. Mindennap bejött délben, vett egy kis kenyeret és egy darab szalonnát, mi egyebet. Nagyon rosszul esett, hogy sosem nézett a szemembe, csak kért, és fizetett, úgy hogy néhány fillért mindig otthagyott a kis üvegtálcán. A nyáron aztán egyszer összeért a kezünk, és a következő pillanatban a szemünk is összegabalyodott. Nagyon megriadtam, hiszen mindenem el kezdett égni, s ő is kicsit zavarodottnak látszott. Este megvárta míg bezártam a boltot. Szerelmes lettem, és ő viszont. Nagyon repült velünk akkor minden. A legkisebb szabadidőnket is a Tabánban, a Várban, a Budai-hegyekben töltöttük, és szaladtunk, rohantunk, égtünk egymás karjaiban, csókjaiban.

A következő nyárra terveztük az esküvőt. És akkor jött ez a sötét ősz. Nagyon zavaros volt abban az időben a helyzet Pesten. A belváros felől szinte folyamatosan lövések hangját hozta a szél, a rádió sem sugárzott adást, a hazatérő munkások pedig hatalmas harcokról, halottakról, sebesültekről, tankokról beszéltek, és arról, hogy már szinte minden gyár leállt, és az iskolákban sincs tanítás. Azt is mondták, hogy forradalom van, meg azt is hogy ellenforradalom, de ennek csak a szele járt ide a város szélére.
Jánosék is csak néha dolgoztak, mert mentek tüntetni, aztán gyalog sokkal több időbe tellett az út a munkásszállóból ki, illetve vissza is. Azon a novemberi napon sem dolgoztak. Tüntetni mentek, én pedig – mint ilyenkor mindig – tövig rágtam a körmöm. „Jaj, csak baja ne essék! Vigyázz rá Uram”. Azon a novemberi napon. Nem jött János. Éjjelig vártam, s aludni sem tudtam, mert minden pillanatban azt vártam, hogy kopog az ajtón.
Nem jött. Aztán másnap sem, harmadnap sem. Egy hét múlva sem. Akkor mentem ki az építkezésre. Bár ne tettem volna. Megtaláltam egy fiatalembert, akivel többször is együtt láttam, s ő ennyit mondott:
- János ott maradt. János nagyon szerette magát Ilonka...
Forgott velem minden, és nem tudom hogyan kerültem a templom lépcsőjére. „János ott maradt. János nagyon szerette magát Ilonka.” Csak ez volt a fejemben, nem tudtam gondolkodni, semmit sem tudtam. Felállni sem, mozdulni sem. Édesanyám hajnalban talált rám.

* * *

Már tíz év telt el a novemberi nap óta. Nagyon nehéz évek. Egyedül. Mindennap kijártam abba a temetőbe, ahol még a neve sem szerepelt. Mindennap friss virágot vittem a jeltelen sírra. Mindennap kisírt szemmel töltöttem a szabadidőmet vele. A szerelmemmel. Sokszor szerettem volna én is már virágot kapni, de gyenge voltam, vagy tán erős, ahhoz hogy megtegyem.

Nagyon szép napos időben ültem azon a 1967-es nyári napon is a temetőben. Virágjaimat elhelyeztem, s gondosan eltakarítottam a már elhalt szirmokat, leveleket. Gyönyörködtem a szép csokor színeiben. Most nem sírtam. Egyszer csak léptek zajára lettem figyelmes. A hátam mögül. Nagyon ritkán jött ide valaki. Szinte soha. A lépések egyre közelebbről sercegtek, majd elhaltak. Megállt. Valaki megállt mögöttem.
- Ilonka! Én vagyok! - mondta egy alig hallható hang, egy ismerős hang, egy nagyon ismerős hang. Nem mertem megfordulni, hiszen az nem lehet, kezdtem úgy gondolni hallucinálok, vagy megkergültem. Amikor a hang újra szólt. - Igen, én vagyok az Ilonka. - Szélsebesen megfordultam. Ott állt. Nem tudtam megszólalni, nem hittem. Végigmértem tetőtől-talpig a gyönyörű öltönyt, s benne őt. Nem hittem a szememnek.
- János – nyikkantam meg alig hallhatóan. - János biztos, hogy nem hülyültem meg?
- Nem. Én vagyok Ilonka – mondta, de valahogy óriási terhet viselt szavai között. Rohantam felé, kezét széttárva ölelt, és hajamat, homlokomat folyamatosan csókolta. Zokogtunk. Nagyon. Már egy ideje így álltunk, mint egy újraöntött szobor, amikor ismét megszólalt. - Azért jöttem, hogy tudd! Nem én voltam ott abban a ruhában. Nem én haltam meg, hanem a barátom, akivel ruhát cseréltünk, hogy este megkérhessem a kezed az ő ünneplő ruhájában. - Még jobban sírni kezdtünk. Mindketten. - Aztán rosszul alakultak a dolgok. A kabátzseb személyi igazolványa másik emberré tett, s nyugatra vitt, így már nem lehettem az, aki voltam.
- De miért nem írtál? Miért nem üzentél? Miért nem? - és tiszta erőmből vertem a mellét, hogy a kezem is belefájdult. - Miért nem? - rohantam el, és leborultam a névtelen sírra. Minden ellenem volt, forgott a világ.
Majd egy idő után ismét ropogni kezdett a temetői út. Kezét a fejemre tette, én elkaptam. Majd újra, és annyit mondott:
- Bocsáss meg Ilonka! Bocsáss meg! Tudom, hogy nagyot vétettem, de mégis el kellett jönnöm elmondani, hogy enyhítsek lelkemen, de már sohasem lehetek az, aki lehettem volna. Bocsáss meg! - nem kapott választ. Nem néztem rá, nem tudtam rá nézni. Gyűlöltem.

Már csak akkor emeltem fel a tekintetem, amikor a temetőkapuban egy asszonnyal perlekedett valami flancos nyelven, s beszálltak az autóba...

* * *

- Ez az én nagy titkom – törli meg szemét Ilonka. - Magára bízom, mert magában bízom, hogy majd ha már nem leszek, mindenki megismerhesse a bolondos vénlány titkát.