Zsörtölődik a tenger
- számolatlan a tajték -
tavaszt álmodik a sün,
s nem zavarja a vendég.

Ősz van. Árnyain illan
újra a lebukó Nap,
s én is álmodom ismét,
várva: mit hoz a holnap?

Minden este itt talál a parton - csodás
a szirten a naplemente - s velem kél a
csillagos ég, mióta a téli álmát
alvó sünit megleltem. Vajon hány és hány
hullám sodorta, verte, és milyen csoda
formálta, míg éppen méretes hajlékot
munkált ebbe a parti márványtömbbe az
idő? És vajon hány picinyke életnek
tárt ajtót a természet apró csodája,
itt ahol az álom derűs tavaszt ígér,
és rózsaszín tappancsával majd a holnap
is bátor, guruló gombócot remél... Jól
megvagyunk mi itt ketten. Neki nem számít,
hogy mellette várom a sötétedést. Tán
el is futna, vagy gurulna ezer levél
gombolyaggal a hátán, ha most csörögne
belső órája kikeletet... Tavasz. Majd
nyár rekken. Napok virradnak, és rövidek
lesznek majd az éjszakák. Aztán megint ősz
jön. Sárguló levelet röptet a szellő...
S jövőre talán ugyanitt találkozunk,
a zúgó tenger, az alvó sün... No, és én.

Astris, 2007. november