sikolt már az ecsetvonás
papírt karcol a szó s fáj
ma konkolyt terem a száj
lyukas vásznon eseng a táj

Kezünkre - színekkel agyongyűrve - osszák ma már
az ecsetet, de a paletta is kérges vízte-
len ránc csupán, míg a fekélyén jajong az ihlet,
s kócos vonót borít az ágra a sok fals nóta...
Csalhatatlanul megérkezett a tavasz - lüktet
ezerrel mellemen - pirospozsgás almákról el-
mélkednek a fák, s a méhek is új csodát zsongnak.
Három tojásán már kotlik a feketerigó,
és friss fűben éles kasza fest rendet... Rohadtul
szaggat a fejem. A nemissza-nemszíjja fej is
ilyen, "hogy szakadna meg" - csikorog fogam közt a
tehetetlen hovatovább... Igazság? Ja, kérem
az, az már a múlt. A múltnak pedig nem rectus ám
az ára, s nincs könnyű menekvés a giganteus
triumphus után sem... Ó! Pedig hány bércet másztam
egykoron, az égre toltam keréktelenül is
a szekeret, csobogó patakot rajzoltam szűz
asztagon, virág termett ajkamon - és szerelem -
vagy vadul daloló szivárvány a bús fellegen
is... Ma kicsit lyukas már a vászon. Feslenek korc
szálai, néhány ecsetvonás tartja csak össze,
s a csendben szelet fogó harangszó... Szép estében
reménykedik minden. Szeretem a szép estét. Csak
már enyhülne egy kicsit a milliárdnyi csillag
súlya...

egy cseppnyi vér izzik ujjam hegyén - szótalan refrén -
és pengeél villan a pemzlimen - halva-halt a rím -
míg gúnyosan röhögnek az árnyalatok - te szegény -
hogy alaktalan legyen az egész - s mellembe hasít -
tegnapot

talán holnap már jobb lesz

Zagyvaróna, 2008. április