- Tessék! Országos Központ!
- Csókolom, Évike drága! Gyönyörű a hangja ma reggel!
- Maga az?
- Igen. Gondoltam, már leszaladt a reggeli csúcs, és tud szakítani rám néhány percet.
- Magára mindig, kedvesem, de hol volt múlt héten? Már azt hittem megcsal valami incifincivel.
- Jaj, bár igaz lenne, Évike, de csak dolgoztam. Tudja; telefon nélkül.
- Hiszi a piszi! Csak nyomja nekem a sódert, aztán minden ujján ott csüngenek a csinibabák.
- Ó, nem vagyok én olyan széltoló, Évike, de ha már itt tartunk egyszer azért tényleg összefuthatnánk egy kávéra.
- Már megint zöldségel... Legalább havonta jár fel Pestre, és még egyszer sem tolta be a képét a szegény pesti lányhoz.
- Tetszik tudni Évike, ha megyek mindig hozzá vagyok kötve a főnökhöz! Ez a kisemberek sorsa; be a kocsiba, és megmondják hová és mikor mehet.
- Na jó legyen szépfiú! Már villog az egész asztal.
- Remélhetek legalább Évike?
- Remélni, azt mindig lehet...

***

Gyönyörű a reggel, minden fürdik az orgonaillatban. Szép a tavasz, ilyenkor virágzáskor. Némán szeli a kilométereket a mikrobusz. Szerencsére nincs szembe szél, így hetvennel nyomulunk, s ha minden igaz időben érünk fel Pestre. „Ma eljött a nap. Ma este randizok Évikével; Vajon milyen lehet? Olyan gyönyörű, mint a hangja? Vékony vagy gömbölyke? Bár, ha belegondolok, öreg és rusnya is lehet. Á, dehogy az nem lehet, ennyit nem csal a szimatom... Jól haladunk, már elhagytuk Tarcsát, és a vizünk sem forrt fel.”
- Látja főnök, mondtam én, hogy feljebb kell tenni azt a kiegyenlítőt, mindjárt fájintos a víz! - töröm meg a nagy csendet, hátha kiharcolok egy kis dicséretet a találmányomért, de a főnök nem igazán erről híres.
- Ne kiabálja el fiam, maga nyomja a pedált, és tekerje a volánt, aztán a szekér meg menjen!... Ez a dolguk, nem?
- Értem főnök.
- Este nem tudom mikor végzek, de öt előtt biztos nem. Ötre legyen ott a szokott helyen! Addig pedig majd elüti az időt valahogy...
- Igyekszem, főnök!
- Csak be ne csajozzon, én meg ott állhatok az út szélén!
- Tudja, főnök, hogy sosem szoktam...
- No, jó! Erről inkább ne gügyögjön! Tudom, amit tudok; maradjunk ennyiben!
- Értem főnök. Ott leszek ötre!
- A napidíját megkapta előre?
- Igen.
- Este elvisz a szállodába, utána reggelig szabad!
- Értem.
- Van pénze elég, fiam?
- Hát...
- No, nem baj! Itt van még egy százas, egyen rendesen, mert „Csúnya ám a sovány ember”, tudja-e?
- Köszönöm, ötre itt vagyok! - záródik a kocsiajtó, és én ötig szabad vagyok. Időmilliomos lettem.

***

Kellemes szél fúj a Duna parton. Szeretem itt tölteni az időt, amíg várakoznom kell, valahogy együtt folyik ilyenkor hömpölygő vizével a nyugalom is. Mindig meglátogatom ezeket a lépcsőket - amikor tehetem - kedvesek nekem. Jó itt. Kellemesen süti az ember hátát a délelőtti nap, és a gondolkodás sem fáj. Igen a gondolkodás. Az mostanában fáj. Sokszor szaggat, de itt a parton még ez is elviselhetőbb, hogy nem sikerült a békülés. Vége az első nagy szerelemnek. Legalábbis fizikailag, mert lelkileg ez maga a borzalom. Fájdalmas, pedig én voltam a barom...
- Egy brassóit kérnék, vegyes savanyúságot és egy traubit – adom le a rendelést a folyamatosan bólogató, hajlongó pincérnek. Nem nagyon szeretem ezt, egyáltalán a férfipincéreket sem, a lánypincérek szépségét annál inkább...
- Még valamit, parancsol? Egy kávé, esetleg egy aperitif? - szolgálatkészkedik. Borravaló-remény hajtja.
- Nem, köszönöm! Várjon! Azért, majd ebéd után kérek egy kávét.
- Rendben!
Nem egy gyorsétterem az biztos. Már túl vagyok a harmadik cigin is, és lenyeltem az utolsó nedűt is a pohárból. Sőt, már kezdek éhes lenni, pedig előétel gyanánt legyűrtem az asztalhoz tartozó öt darab pogácsát is. Biztos ez a taktika; kiéhezik a vendég, legyűri a pogácsát, és talán újabb üdítőt is rendel... Igen, rendel, miért ne rendelne, amikor már ismét száraz a szája...
A szemben lévő asztal üres. Már éppen célzom a pogácsás tálak cseréjét, amikor nyílik az ajtó, és megáll a levegő. Minden megáll egy pillanatra, talán csak a hűtőgép ventilátora nem észleli, hogy egy rendkívül tetszetős miniszoknyába torkollik a magassarkú cipőn formázott láb – a hozzátartozó combokkal -, és a földi csodák domborművében folytatódik, hogy az angyalképekről másolt arcocskában és a tupírozásban csillogó hajkoronában teljesedjen ki. Körbedobja tekintetét a nagyérdeműn, és egyenesen megcélozza a szemben lévő asztalt. Nem háttal. A szemben lévő székre ül. Észveszejtő. Épp csak a számat nem tátom el, és visszatemetkezem az újságomba, pedig minden porcikámmal a szomszédba figyelnék. A pincér jön, felveszi nála is a rendelést, és a beszélgetésükből ítélve kiderül; a gyönyörűség törzsvendég lehet. Gondolom, valamelyik környékbeli hivatalból. Újságom fölött kémlelve, futok végig ismét a világ idecsöppent csodáján. „Irtózatosan nagy bombázó” - szögezem le.

Megérkezik végre az ebédem – de kit érdekel most ez -, gyorsan legyűröm, és nem tudom leplezni zavaromat, hiszen tekintetembe valamiféle mágnes telepedett, ami mindig ugyanoda vonzza a szemizmokat.

***

- Elvihetem? - lassítok a lesben állás után az étteremből kilépő illatfelhő mellett.
- Nem... - jön a gyors és elkeserítő válasz, de aztán folytatja; - Maga az asztalszomszéd? - és már lépdel is az ajtóhoz, kinyitja, és beül. - Az más, azt hittem valami ismeretlen – kacag egy jót, melyen én is kivirulok. Már együtt kacagunk, miközben továbbindulok, mielőtt letörölnek az útról a nagy forgalomban.
- Akkor hová? Kedves...?
- Ilonka – nyújtja a kezét, mondja úgy, hogy kétségem sem lehet afelől, hogy nem így hívják.
- Zuzmó – használom én is az egyik kevésbé ismert becenevemet.
- Fura neve van – néz kérdőn a hatalmas szemeivel a szemeim közé, úgy hogy majd szét durran mindenem az erejétől.
- A barátaim mind így hívnak – mondom kimérten, és még mindig tétovázva a hova-továbbon.
- Tudja mit Zuzmó? Menjünk a szigetre! Ma délutánra szabadnapot kértem.

Több sem kell. A gázra taposok. Most senki sem túrja le a szekerem az útról, igyekszem megvillantani a tudásomat, miközben a szélvédőre rakom az engedélyeket a behajtásra. Az Úttörő Stadion parkolójában van hely. Rendkívül sok az autó, persze mind állami.

***

A Duna parton ülünk. Ő egy lépcsővel lejjebb. Már jó ideje. Nem beszélünk. A vizet bámuljuk mindketten. Még mindig csak a víz csobogása hallatszik, és néha egy-egy feketerigó cserrent a bokrokon. Meglepett bennünket a találkozás, legalábbis ezen elmélkedem, amikor ismét rám emeli tengerszép szemét, erősen a szembe néz, és a következő pillanatban megcsókol. Gyengéden, ahogy csak az érzelem csókol, lehelet finoman fut illata és a bizsergés végig minden porcikámon, majd én is hasonlóan viszonzom... Egyre vadabb a szívverés, és a csók sem csitul...

Most ismét ülünk. A vizet bámuljuk. Nem szólalunk. A gondolatok a vízre szállnak, majd – alig hallhatóan - megtöri a csendet:
- Az első pillanatban felismertelek – suttogja.
- Mi az, hogy felismertél? - értetlenkedem.
- Úgy ültél az asztalnál, úgy kémleltél az újság fölött, mint azt hangodból már ezerszer kiolvastam – folytatja éppen úgy, hogy egyre nagyobb megrökönyödést vált ki bennem; „Ki ez a szépség? Ki lehet ő, olyan ismerős kezd lenni a hangja... Csak nem?...
- Évike? Te vagy az? - ülök mellé a lépcsőn. - Te lennél? - a gyönyörű szempár bólogat. - Honnét tudtad? - behúzva nyakát jelzi, hogy...
- Női megérzés... Véletlen... - kacag, és rohan. Együtt rohanunk, majd a vízbe gázolunk...

***

Hazafelé baktat a kis mikrobusz. Már elhagytuk Tarcsát.
- Sikerült minden főnök?
- Igen fiam, érdemes volt két napra jönnünk. És magának? Nem volt unalmas a várakozás?
- Nem főnök. Jól elcsaptam az időt.
- No, csak nem becsajozott, míg én dolgoztam?
- Á, dehogy főnök.
- Ne nézzen madárnak fiam, az arcára van írva!...