Vak vagyok, ki fellegekben botorkál,
a fényekbe bódult világtalan fa,
hol ott fészkel az örök világosság.
és ágai közt terem Ámor nyila.

Süket vagyok - balga, szótalan lett szám -
az esti csók ízébe kábul a tér,
miként a színt álmodja a szivárvány,
s végtelen neszén cseng-bong az ölelés.

Jaj! Vajon lesz-e holnap, s lesz-e este?
Hasad-e a hajnal víg madárdallal,
és majd a zenittel elbír-e a Nap?

Hogy rákacsinthasson a szerelemre,
és ne robogjon el a pillanattal,
mitől szívünk örökké forró marad.

Zagyvaróna, 1972