:
Túl a felén?
mikor megtorpan a lét - rohadtul érzed magad -
és az ősz kidíszítette lassan hajad felét
bizony még akkor is gyülekeznek majd a fecskék
ha te másként szeretnéd - hisz a villanydrót szabad -
Hűtlen gondolatként kering körülöttem negyven év.
Belekóstol a saját házam lelkén jól összegyűrt
derekamba, néhány marék szöggé csörgeti zsebem
mélyén az aprót, s ráncként köszön szemem sarkán néhány
öröm-szarkaláb... Embertelenül hideg van. Rideg
acélját fitogtatja a Lapp-földi hegyek ura,
hogy négy órába sűrítse a nappalt... Méternél is
nagyobb a hó - ahhoz képest, hogy október van - ez még
itt sem piskóta... Már tudom, s hiszem, hogy erre felé
nem gyülekeznek a fecskék. Tán, sosem gyülekeznek...
Mikor néhány napja az óriás-fecske szárnyára
kapta kis csapatom, otthon éppen sereglett a sok
frakkos csivitke. Az útiterven vitáztak, és még
csak nem is törődtek azzal, hogy én - holmi - renitens
irányát kémlelem - persze csak elméletben - éppen,
az ilyenkor szokványos termiknek... No most itt vagyok,
Vejnemöjnen kegyén csak az orrom hegye ütközik
meg a majd' mínusz negyvennel. Nem negyven. Bizony, hogy nem.
Harminckilenc... Hihetetlen. Most képzeljétek csak el!
Az ember mellett megfagy lassan a napsugár is - (Jó,
a néhány apróság úgy játszadozik, gurul, kacag
itt templomkert szélén, mintha klott-gatyás gyerkőcöket
látnék lelkendezni a Zagyva partján) - és ez is csak
HAR-MINC-KI-LENC. El sem hiszem. Nekem pedig már elmúlt
egy hónapja is, hogy unos-untalan mondják: Negyven...
Zűrös ez és méltánytalan... Ó, hogy hajtottam volna
az időt, amikor nagyapám ujjhiányos keze
után ágaskodtam, vagy mikor a butábbnál is egy
fokkal butábbnak véltem magam, hogy fütykösöm mellett
kettővel kevesebb szőrszál volt a haverokénál...
Most pedig itt állok a sarkkörön túl, Muonio
főterén. Már nem fázom, hisz' a képet - emlékként - most,
öleltem lelkemre... - Gyere, beülünk egy kávéra!
bizony elszalad a lét - s rohadtul érzed magad -
míg az ősz homlokodra írja hogy negyven lettél
bizony még akkor is jól esik egy kis melegség
ha a templom ablakán ül a jégvirág - halkan -
de tisztán cseng a harang: negyven év - túl a felén -
Muonio, 1989. október
(307 szó a szövegben) (703 olvasás)
tavinarcisz: (12-22-2008 @ 07:00 pm)
Remek hatású ma is ez a huszonegy éve íródott versed, szinte folyóvízként áradnak a sorok, különösképpen megkapó az évek és a hőmérséklet összepárosítása.
mango: (12-22-2008 @ 08:09 pm)
Nem könnyű vers, többször is nekifutottam az olvasásnak...Nem könnyű!
Eroica: (12-22-2008 @ 09:18 am)
Látod. Laci, milyen furcsa -most - visszaolvasni. Akkor - öregnek éreztük magunka t- pedig milyen fiatalok valánk...Nagyon szép vers. Átéreztem.
lena1: (12-22-2008 @ 11:05 am)
Életünk elmúlik de nem mindegy hogyan, minden pillanatnak újabbb szárnya van, csak repülni kell hagyni, s mint a gondolat, odaröppen velünk, ahol a mindent is szabad. Nagyon szép vers, kedves Lacibá. Szeretettel.Lena
a_leb: (12-22-2008 @ 12:01 pm)
Élmény volt a versed Lacobá, engem is megcspott a negyve, és emlékszem, tört is rajtam átmenetileg. Kiválóan fogalaztad meg, a heléyszín valóságossága, a képek elevensége, a fecskék határtalansága lenyűgözött. Remek vers.
aLéb
Lyza1: (12-24-2008 @ 07:57 am)
Ugye, ugye!...Már a 40 évet is milyen zokon vettük, nem gondoltuk, hogy egyre nehezebb lesz az évek múlása.Időtlenül megállja a helyét versed!...Gratulálok!...Lyza
Anna1955: (12-25-2008 @ 01:58 pm)
Ma beszéltem erről az unokámmal, mikor azt mondta, Mama mikor leszek már végre 16. :)))) Elszaladnak az évek egy szempillantás alatt...Szép volt mikor negyvenet mondhattunk...:)))))
Lacoba: (12-26-2008 @ 03:57 pm)
De jó lenne ma is, de már ez is múlt. Köszi, hogy olvastatok.
