Szerelmes emlékünk kertjében most ragyog a nap,
de sötét lenne hirtelen, megszökne a pillanat, én
lennék egyedül ki benne sétál, s velem a magány,
lassan mennénk az úton, nem énekelne csalogány.

Egy halvány lüktető fény, még fölöttem ragyog, az
útnak szélén nyiló sóhaj virágok tudnák én vagyok. 
Vágyódó szavakkal, mint az árvalányhaj szönyegen, 
fénnyel utoljára kellene, szerelmes táncot lejtenem.

Csók gyümölcsök teremnek a boldogságnak fáján,
eper, málna, barack, méz izű mikor megkóstolom,
lassan hullani kezdenének, mint könny az arcomon.
Cseppgyöngyök lennének, fájdalomról énekelnének.

Az ölelések bokorként az utat szegélyezve, várnak,
meleg bársonyként simogatnának, magukba zárnak,
felidéznének számtalan édes emléket, boldogságot.
A vigasztaló szellő, hajamba fűzne tűzpiros virágot.

Ha elhagynál, lelkem zengő hárfája darabokra tőrne,
mint halott madárka hullanék, a néma végtelen időbe.
Az út végén egy ház, akár a Kékszakállu Herceg vára
a folyosó végén, beléphetnék,..be a hetedik szobába.