A leszálló éj sötétje,
mint lágy puha bársony,
magába ölelve ringat,
és elragad az álom.

Hárfa dallamára, most
egy tündérmesében a
lován vágtató herceg
vagy, s repülsz elébem.

Harcoltál értem, sokat.
Legyőzted a bánatot,
a  szomoruságomat,
elűzted magányomat.

Magad mellé emeltél,
és elvágtattál velem,
ahol csak mi lehettünk,
és az édes szerelem.

A csodában született
érintésed varázsa,
melynek varázsszőnyegén,
megérkezhettünk a vágyba.

Súgtad, szeretlek nagyon,
csókkal kérted, légy enyém,
kivánom tested, akarom!
Mindenem neked adom!

Mikor halkulni kezdett
a hárfás szerelem,
azt  suttogtad nekem,
ne menj, maradj velem!

Nem megyek el sohasem,
mindig Veled maradok,
éjjel mikor alszom, és
nappal Veled álmodok.