Lelkemre ült az elmúlt léte,
Belém karolt, és elindult velem,
Mutatná az utat, de már ismerem.
Ez a szívem,.. sövény osztja ketté,
Lelkemen a bánat, itt oszlik el köddé.
Temetőmben vagyunk, itt nincsenek sírok,
Csak fák, virágok, fény, és sötét lehet,
Elmúltat őriz benne az emlékezet.
Látod! Ott van temetőkertem legszebb fája,
Csak apám emléke üldögél alatta.
Van mikor beszélgetünk, van hogy integet,
Ha sírni látod a fát, az csak ő lehet.
Ezernyi emlék alszik itt. Várnak.
Mikor rájuk gondolok elém állnak,
Karjukba véve ringatnak, vigasztalnak.
Ne félj! Szerettek téged! Súgja a szél,
Ki szüntelen susog, cirógat, mesél.
Hirtelen egy felhőre ültetett,
Szerelmes emléked majd itt találod,
Mikor nem megtagadott szónak,
Félbe tört mondatnak, megtépett,
Megalázott léleknek érzed magad.
Ha oszlik a köd, és a nap rád nevet,
Még fájdalom, még ringatod kicsit,
De csitt,..álmosan pislog két szeme,
Azért Dr. Időnek sok dolga lesz vele.