Mikor elfogadtad a szivem,
és lelked lelkemé lett,
megpróbáltam a Te
szemeden keresztül
látni önmagam, és azt
hogy a szerelem mivé tett.

Nagy volt a csalódás nékem.
egy ronda nőt láttam,
ráncosan és vénen,
kövér volt, és hájas,
s bár vidámnak látszott,
de lelke sirt, s bánattól fázott.

Csodálkozott a szemen át!
Nem is vett fel új ruhát,
lelke mégis ugy ragyog,
mint égen a csillagok,
szemébe is fény költözött,
szivébe a boldogság öltözött.

Nem értett semmit, csak nézett.
Talán a szerelem megigézett?
Fogoly a lelkem, s nem félek,
rabja akarok maradni
a szivében akarok élni!
Ekkor kezdtem el igazán félni!

Mert megéreztem, elvesztem.
Elvesztettem az eszem.
Azt nem tudtam mióta
csak azt ,.. szeretem,
napfény született lelkemen,
záporként borított be a szerelem.

És most nektek arról mesélek,
hogyan lehet a csúnyából,
valaki szemében szépség,
mitől lesz a borúból derű.
A szomorúság akkor menekül,
ha szeretve szeretsz, végtelenül.