Ezüst fátyolban tündököl az éj,
hajának holdsugár fonatát kibontva
hullámként zuhan a folyóra.
Végig suhan a viztükör előtt,
felhőcsipkézett ruháját mágára öltve,
flittereket szorva a földre.
Mint apró csillagok zuhannak,
szél szárnyán táncolva, libegve járnak.
Varázslataként az éjszakának.
Tenyerembe esve gyöngyként ragyog.
Csilingelve nevet, nem lehetek rabod,
mert én egy hópehely vagyok.
Egyre többen érkeznek, suhanva szállnak,
takarója lesznek az útszéli fáknak,
fehér csillagocskák nevetnek ránk vissza,
úgy lengedeznek, mint sok apró hinta.
Akarsz sétálni? Kérdezed súgva.
Máris induljunk! Mondom hozzád bújva.
Kéz a kézben hallgatjuk,
ahogy a havazás zizegőn mesél. Miközben
halkan dudorászik a téli szél.