A fájdalom elunta magát,
hisz már minden fele járt.
Meggyötörte a bordák ive alatt
már szabálytalul dobogó szivet,
a gyomor falán vágtatott,
vagy csontfájdalmat okozott.
Mindenütt volt már, hát unatkozott.
Már nem válogatott, minden akart,
és mindenbe beleharapott.
A fájdalomcsillapító elvette erejét,
ettől megőrült, dühöngeni kezdett,
mutatni akarta, legyőzhetetlen,
így mindenütt támadta a a testet.
De a Lét úrrá lett rajta, nem hagyta
hogy hatalmát fitogtassa.
Álomba ringatta a szenvedőt.
Már másképp nem segithetett,
mert nem volt más esély, hát
test és lélek kettévált, és
külön utakra térve, elhagyták
egymást, búcsúztak örökre.
Egy könnycsepp kigördült, és
lassan lecsorgott a beteg arcán,
így válltak meg egymástól, és
maradtak a másiktól árván.

Soha nem fogok hozzászokni a Halálhoz, de el kell
fogadni, hogy létezik. Nem félek tőle, de fájdalmat
okoz, megyötör vele, mikor az utolsó könnycsepp is
legördül.....