Már aludni tért az éjszaka,
De itt hagyta ringató szavát,
Mikor megérkezett a reggel
Csak annyit mondott,
- Én őriztem álmát,
Könnyének kalárisa kezemen ragyog,
Mikor ébred,
Nevess rá, csillogj szemében,
Úgy nevethessen,
Mint az angyalok.
Reggel hallgatott szavára,
Ajkára csókot lehelt,
Őszi harmat megízesítette,
De miért pont a málnát,..
Erre nem felelt,….
Ezernyi apró csínnyel őrizte mosolyát,
A napfény felhők mögé bújva
kacsingatott és nevetett,
Hullott még a könnye is,
Volt amelyik az orrára esett.
A szellő nyakába bújt,
Addig csiklandozta a kis pimasz,
Míg meg nem jelent arcán a mosoly,
érni kezdett lelkén a vigasz.
Délután a szél felhőjátékot tervezett,
Úgy szaladgáltak az égen,
Mint gyerekek a   játszótéren.
Ámulva nézte már már feledve,
lelkének palástja,
Csak egy szakadozott kelme.
Nappal ha vidám volt 
Csilingelve nevetett,
Volt mikor könnye hullt,
A nap mégis látta,
Benne ragyog a kikelet.
Estére elfáradt,
s mikor megérkezett az éj,
Álmosan simult ölelő karjába,
Nappalának csodáiról mesélt.