Ketten laktuk a szigetet
hittem őrized a szívemet.
De te visszaadtad,
tenyerembe téve,
csendben átöleltél
reméltem nincs vége.
Lassan köddé váltál,
eltűnt a mosolyod,
Már csak az éjszaka,
ő ölelt hangtalan,
kifosztottként vártam,
vérzőn, céltalan.
A magány szigetén
nem,..nem élhetek.
melléd zuhan valaki,
két karja átölel,
Anyúúú, kész a kávé, 
ébresztő!! Kelj fel!


Ugye érted?