Mikor megérkezik a Szilveszter,
a rohanó idő megáll egy napra,
a föltorlódott pillanatok leomlanak,
elrohannak egyre távolabbra.
Magamra hagynak.
Egyedül állok szobám ablakában.
Gyönyörködöm,
Szilveszter szülte hóesés csodában.
Engedek a pezsgő erejének,
mely szeretné  elfeledtetni,
el fogok hagyni megint,
egy évet.
Ércesen kondul a harang.
Csak egyetlen nap,
és elfoszlanak a szavak,
emlékké lesz mi volt,
időbe merül az eddigi élet,
csak a megtörténtről mesélek.
A Dóm tornyában egy pillanatra,
talán kigyúl a fény.
Egy angyal inteni fog nekem,
kezében a múló évvel,
hirtelen rám nevet.
Mire lendítené a szárnyát,
csak árnyát látom,
a zuhogó hó,
mint fátyol, majd
ködként remeg a tájon.
Mindent elvisz,
csak emlékek maradnak
vágy, félelem, szerelem,
csókok és könnyek,
Melyekre emlékezni fogok,
ha az új évben is itt maradhatok.
Talán.
Akkor még elmondhatom.
Nem kellett még mennem,
itt hagyott,
Idő!
Még mindig rabod vagyok!