Emlékszel még? A folyóparton… Akkor, abban a kora tavaszban,
(vagy megkésett télben)? Vagy azon a délutánon, az erdőszélen?
Vagy még előbb, a Sziget vén fái alatt! Igen! Hiszen onnan indult,
onnan haladt a tűz, hogy akár csak ellobbanjon, akár elemésszen,
teljesen és egészen. Bejártunk hegyet és völgyet, menny és pokol,
épp úgy jutott, míg végül utunk a célegyenesbe futott. Legvégül
mégis csak felértünk a legmagasabb hegy legmagasabb pontjára,
s ha már ott lehettünk, Golgotánkra csókot leheltünk. Emlékül,
s búcsúzóul. Bár nem fogadtuk, hogy vissza se nézünk, s léptünk
csak előre vezet (magasan, a völgy felett), mintha csak híd lenne
levegőből verve a bércek között. Szívünkbe megnyugvás melege
költözött. Aztán este a csillagok alatt kértük: mindig így legyen