Bölcsőd, hogy ha volt is, sakálok daloltak
anyád helyett altatót neked.
Gyermekkorod elmúlt, s csak a kutyákra
emlékszel, a láncuk lelkeden.
Mikorra felnőttél, farkas lett belőled,
és szabadnak álmodtad magad.
Kilökött a falka, mert más voltál, mint ők.
Nem élhettél földhöz ragadtan.
Otthonod feldúlták dögevő hiénák,
kacagásuk a szívedbe mart.
Apád fenn az égben, rég fénnyé változott,
de a lelke glóriád maradt.
Anyád sosem volt tán, csak édes mostohád.
Nem is láttad sok-sok éve már.
Sebzetten a sorstól, falak mögé bújva,
ki feléd nyúlt, abba haraptál.
Milyen jogon hitted, hogy mentséged lehet
sebeidért mást sebezni meg?
Amikor nyugodtan feküdtél a földön,
keselyűk köröztek feletted.

(Az utolsó két sort töröltem, mert erős túlzás volt. -Több, mint költői. Bocsá.)