Óh, Istennő!
ott, fönt az Olimpia
magas hegyén!
ötkarikás szemekkel nézel le ránk,
gyarló emberekre,
és vakarod a 60-as évekből itt maradt
kontyot szépséges fejeden,
és kérdezed, ki ez a lökött
piroman, és kérdezed, ki ez a
szintén lökött "én".
mert hallod dicsőítő
énekünk, mely Feléd sasok
büszke szárnyán száll,
csak vigázz arra, hogy
sas-szemű Diana nyila
nehogy egyet is eltalál-jon.
mert védett állatok, de nagy-on.
szóval érkezik himnuszunk,
énekli Eroszok angyali hangú kara,
mi meg nézzük Öket hátulról,
mert igencsak formás egy-két Istennő
kerekedő fara.
Te elnyúlsz kényelmes,
sokat látott kereveteden,
kortyolod vörös borod,
hallgatod a földi dallamot,
és a plafont bámulod meredeken.
a dallamok előcsalják Winchesteredből
a lepedő-akrobatika minden
egyszerű, és bonyolult gyakorlatát,
miközben átfuttadod agyadban
összes személyiséged nemét, és korát.
ezalatt kortyolod vörös borod,
énekünk egyre jobban magával ragad,
de arra nem gondolsz, hogy mi is
szomjazunk a látványban,
mi is csatlakoznánk Hozzád,
nemcsak magad.