A felakasztását váró Villon tíz sora,

Vár reám fönt a bitón egy koszos, agyonhasznált kötél.
Himbálja azt régóta a sorsfordító hajnali hideg szél.
Társaim, kik a Mennyben ily módon már megdicsőültetek,
Az öröklét kapuját egy időre előttem szorosan zárjátok be.
Veletek sem a Mennyben, sem a Pokolban lenni nem akarok.
Itt a Földön ér majd el a végzet, hát egy darabig én itt is maradok.
Lengenem kellene a kötélen, mit az ügyész nékem jó szóval ígért, de
Leszek inkább élő holt, mint holtjában dicsért költő istenség.
Olyan halált akarok oh, Istenem, mely talán száz év múlva jő.
Nekem kellemesebb a biztos hurok helyett a bizonytalan jövő.